„A kép az első, a történet csak később születik meg"

A kortárs filmek többsége történetet mesél. Lineárisan, érthetően, sokszor leegyszerűsítve. Bicskei Zoltán Szőts István-díjas filmrendező, grafikusművész, az MMA rendes tagja legújabb alkotása, a Bolondmese azonban tudatosan szembe megy ezzel a logikával. Olyan alkotói szemléletet képvisel, ahol a történet nem kiindulópont, hanem következmény. A képekre, ritmusokra és belső látomásokra épülő film a magyar kultúra alföldi eredetét hangsúlyozza.

- Hogyan született meg ennek a „bolond mesének" az alapötlete? Mi volt az indító ok, ami miatt úgy gondolta, hogy ezt a filmet meg kell csinálni?

- Nem hagyományos történetből indultam ki. Nem irodalmi alap és nem lineáris gondolkodásmód hívta életre a filmet. Inkább egy látomás volt az egész: képek, rajzok, kollázs formájában jelentkezett az ihlet. Létezik egy üres tér, amit lassan kezdtem feltölteni a saját tapasztalataimmal, a pusztáról, a Járás világából, a gyerekkori és felnőttkori élményekből. És egyszer csak ezek a figurák elkezdtek „mozogni". Fogalmam sem volt még akkor, hogy milyen történet fog belőlük kialakulni. Inkább követtem a múzsák útját és a képek logikáját. Ez hosszú évek munkája volt: mintha egy némafilm kezdett volna kibomlani, ami később beszélővé vált, majd újra visszacsúszott egyfajta fél-némaságba. A lényeg az, hogy nem a történet vezetett, hanem a látás, a képi gondolkodás. A Bolondmesét zenei, költői filmnek is lehetne nevezni - aki az ilyet érti, szereti, az jobban tudja követni.

- A „bolondság" fogalma sajátos jelentést kap a filmben. A nézőnek az az érzése, mintha a bolondság lenne az, ami után vágyakoznunk kell, mert a normalitás az már minden képzeletet felülmúlóan elszakadt a valóságtól.

- A bolondság a filmben egy ősi, archaikus szabadságformát jelöl. A középkorban vagy az antik világban a bolond az volt, aki teljes szabadsággal éli a létet. Semmilyen merev, előre meghatározott, leszűkített formát nem követ, sőt azt nevetségessé teszi. A filmben a bolondság szabadságvágyként van jelen, mert a játék alkotó erő. A játékosság a mai korban eltűnőben van, a világ egyre inkább kontrollált. Pedig mikor dolgozunk jól? Ha játszva csináljuk. Ha a szívünkből jön, jól esik, akkor megcsináljuk. Minden más rabszolgaságnak tűnik. Tanúi vagyunk annak, ahogyan ez az életmód kiveszik és a haszonelvűség veszi át a helyét, ami el is pusztítja a „bolondokat", mert útban vannak. Nem véletlenül sírja vissza a főhős annyiszor a földi paradicsomot, a gyermekkort, az aranykort, ami a magyarság létének egyik alapja. A film ezt a gyermeki szabadságot keresi, azt az aranykori állapotot, amiről Krúdy is sokat írt. A mai mechanikus, anyagelvű létmód ledarál mindent, de ami nem élő, az sosem tudja a világot legyőzni, viszont nagy pusztulást hoz. Ezt példázza a film is.

- A helyszín, a puszta, a Járás világa nagyon hangsúlyos. Ez mennyire szimbolikus, és mennyire személyes?

- Ez mélyen személyes. Ott születtem, ott élek, és gyerekkorom óta járom ezt a tájat. Mindegyik filmem – kicsi vagy nagy – annak a szűkebb vagy tágabb környezetét öleli föl. Egyszerűen ott tudok képzelegni és látni, amibe belenőttem. Az a jó, ha a hely szelleme előhív valamit az emberből, ne adj isten, ha sikerül ebből valami egyetemes jelentésűt kinöveszteni. Ez nem egy kiválasztott díszlet, hanem az a közeg, amiben gondolkodom, létezem. A puszta nemcsak fizikai tér, hanem egyfajta lelki tapasztalat is. A nyugalom, a mozdulatlanság, az egyensúly keresése mind ebből a térből ered. Az én pusztám, a mi pusztánk azonban nem a reménytelenség és a ridegség pusztája, mint a Szegénylegényekben vagy a Magasiskolában. Bár tragédiák is történnek a filmben, mégis a táj egy fészkes, meleg és isteni nyugalmat áraszt. A mozdíthatatlanság nagyon fontos ebben a zuhanó-lavinás korban. A magyar kultúrának ezért az alföldi kultúra az alapja. A nem-cselekvés, az álmodozás, a képzelet terepe. Ami nélkül nincs helyes, józan cselekvés. Azok a filmek, rajzok, zenék, amelyek a távol-keleti sztyeppéktől idáig, a sík tájon születnek – különböző változatokban és hangsúlyokban – de egységes kultúrára utalnak. A filmben egyébként délvidéki tájszólásban beszélnek, igyekeztem minden részletbe helyi dolgokat beleszőlni, hiszen abban vagyok otthon, azt érzem tágasnak.

- Azt mondta, hogy nem irodalmi alapú a film. A szöveg azonban mégis fontos szerepet játszik benne. Hogyan keletkezett?

- A múzsák üzentek és a társművészetek. Hiába írtam én a forgatókönyvet, több tucat művész ihletett ebben. A párbeszédekben Vörösmarty, Csokonai, de legfőképpen Domonkos István, néhai délvidéki költőnk versrészletei hangoznak el. Fontos megemlíteni, hogy minden filmemben tetten érhető pl. Samuel Beckett hatása is. Egy-egy szóbeli vagy képi, tárgyi motívum más-más hangszerelésben vagy kicsengéssel, de nálam is többször és zenei módon végigvonul, mint Beckettnél.

- Mi az, amit ezzel a filmmel leginkább üzenni szeretett volna?

- Az a képi olvasatba van beleszőve és érdemes róla beszélni, mert erre manapság nem figyelünk. A puszta tája az egy látóhatárral kettészelt terület. Fönt a nagy ég, lent a kisebb föld. A kicsi és a nagy, a lent és a fent, a rész és egész egyidejűleg van jelen. Nem kiszámított, nem matematikailag és spekulatívan rögzíthető, hanem egy élő televény, amit állandóan változó egyensúlykeresés jellemez. A puszta élő mivoltának a kibontása azt jelenti, hogy az életet állandóan képesek vagyunk a maga teljességében látni, de ami ennél még fontosabb, hogy egyensúlyt, azaz harmóniát találunk benne.

- Ehhez a sajátos hangulatú filmhez mennyire volt könnyű alkotótársakat találni?

- Ez mindig kegyelmi kérdés. Az ember a saját világával rokon lelkeket ismeri. A csapat, aki dolgozott rajta, szinte sorsszerűen állt össze. Olyan emberek jöttek, akik értették ezt a világot. A forgatás körülményei sem voltak könnyűek, szinte mindig 40–45 fok volt a napon, abban dolgoztunk, mégis mindenki különös lelkesedéssel vett részt benne. Nagyon hálás vagyok a csapatnak.

Létrejött a film, megvolt a bemutatója. Elindul egy turné, amelynek köszönhetően több helyszínen is látni fogja a közönség. Mit lehet erről tudni?

- Azt, hogy van mozikópiánk, a Magyar Művészeti Akadémiának és Turi Attila elnök úrnak köszönhetjük, azt pedig, hogy erre szerb felirat került, a szabadkai Magyar Nemzeti Tanácsnak. Ez a két elem azért nagyon fontos, mert így egész Szerbiában tudjuk vetíteni – közel húsz város érdeklődik már eziránt május-júniusban. Azt, hogy Magyarországon tudjuk-e forgalmazni, még meglátjuk.

- Olyan alkotóembernek ismerjük, akinek midig valami motoszkál a fejében. Mire készül most?

- Most nem a mozgókép van soron, három könyvet szerkesztek párhuzamosan. Közülük az egyik legfontosabb, amire az Újvidéki Fórum Kiadóval készülünk, a Puszta oltárán című kötet. Ebben négy kanizsai születésű művész: egy festő (Dobó Tihamér), egy költő (Tolnai Ottó), egy koreográfus-rendező (Nagy József) és jómagam vallunk alkotásainkkal arról, milyen helyet foglal el az életünkben a kanizsai Járás. Furcsa, de nagyszerű dolog, hogy egy ilyen pici település és egy ilyen pici puszta ekkora erővel bírjon.

^{(Fotók: Bicskei Zoltán archívuma; Nyirő Simon/MMA)}