Pogány Margit: Egyedül az unalom ismeretlen a számomra

Aki minden téren sikereket arat, arról könnyen úgy gondolhatjuk, hogy zseni. Nem kétséges, a tehetségnek döntő szerepe van a sikerességben, azonban az igazán látványos eredményekhez két dolog kell: kitartó, állhatatos munka és olyan foglalatosság, ami iránt az ember elhivatottságot érez. Ezt támasztotta alá Pogány Margit, zombori nyugalmazott pedagógus, képzőművészet- és matematika-tanárnő, közíró, rádiójáték-szerző, helytörténet kutató, műkedvelő festő.

A felsoroltak mindegyikében maradandót alkotott, amit díjak, elismerések sokasága is bizonyít. Azt mondja, büszke a korára, sok minden belefért a csaknem 89 esztendőbe, de tervekből sincs hiány, hiszen tervek nélkül nem lehet és nem is érdemes élni, vannak még megírandó könyvek, tanulmányok. A Tanárnővel otthonában beszélgetett F. Cirkl Zsuzsa.

– Pogány Margit Apatinban, Ábrahám Pál és Sinkó Ervin szülővárosában, fölöttébb ingergazdag környezetben látta meg a napvilágot.

– Apatin kis város volt, és valóban gazdag, iparilag és műveltségi szempontból is. Természetes volt, hogy zenével foglalkozott, aki csak tehette. Az én családomban anyám zongorázott, apám klarinétozott, keresztanyám, anyám nővére rendszeresen vasárnaponként a férjével hozzánk jött énekelni. Nagyon szerettek énekelni. Természetes, hogy mi is megtanultunk zenélni, a bátyám hegedülni, húgom és én zongorázni. A legkisebb húgom később már nem tanult hangszert, de énekeltünk együtt. Volt egy színfalak mögötti szereplésünk, amikor négyen énekeltük egy angol darabnak, egy karácsonyi játéknak a dalát. Férjem volt a basszista, bátyám a tenorista, én az altot énekeltem, a húgom pedig a szopránt .

– Ez azt jelenti, hogy nagyon fiatalon kapcsolódott be a műkedvelésbe.

– Az első föllépésem az iskolában, kislánykoromban azzal kezdődött, hogy szavalnom kellett. Német iskolába jártam, Apatinban magyar nem volt. Aránylag kevés volt a magyar és a szerb lakos. Az első szavalásom is az iskolában valószínűleg német volt, azután szerbül, magyarul is mondtam verset. Az iskolai színjátszásban is részt vettem, előfordult, hogy szerepeltettek bennünket, és a német vallásos gyerekintézmény, a Marien Bund szintén foglalkozott velünk.

– Tanárnőként ön is szívesen foglalkozott a színjátszás iránt érdeklődő gyerekekkel, fiatalokkal, és ismert volt attól, hogy soha nem zárkózott el a modern, kortárs drámairodalom elől.

– Szívesen játszottam a gyerekekkel, színpadra vittem őket, ha csak lehetett, élveztem a játékot mindig, és ezt kihasználtam itt, Zomborban is. A szereplőim között voltak a saját gyerekeim is. Legidősebb fiam ugyan nem szerepelt, de a rendezést bevállalta. Gimnazistaként osztályával rendezett egy darabot, amivel első díjat nyert a Középiskolások Óbecsei Művelődési Vetélkedőjén. Amikor nyugdíjba mentem, az unokáim nem szerepelhettek az iskolában, mert foglalkozni senki nem akart velük, akkor Apatinból utaztam Zomborba, mert közben Apatinban éltünk nyugdíjas korunkban. Így kerültünk akkor Feketicsre is néhányszor, az ottani hagyományos találkozóra.

– S ha nem akadt alkalmasnak tűnő szövegkönyv, Pogány Margit maga írt egyet. Néhányból rádiójáték született. Ezek egyike, a Farkas, Piroska és a többiek című pár évvel ezelőtt első díjat nyert a Vajdasági Rádió hangjáték-pályázatán.

– Ennek örülök legjobban, mert ez először színpadra íródott, Robi unokám volt a Farkas, a főszereplő. Több Grimm-mesére is írtam paródiát. Amikor az újvidéki rádió megjelentette pályázatát, megírtam a darab hangjátékváltozatát. Olyan sikere volt, hogy a kilenc megvásárolt hangjáték közül az enyémet választották ki továbbjutónak a pozsonyi nemzetközi rádiójáték-fesztiválra, ahol újvidéki színészek előadásában hangzott el.

– Gyakorló tanárként is híres volt arról, hogy órái érdekesek, szabad utat enged a gyermeki fantáziának, s míg önt pedagógusként díjazták, tanulói sorra aratták a sikereket a képzőművészeti pályázatokon, amelyekre elküldte a rajzaikat.

– A gyerekekkel szívesen foglalkoztam, és ha csak lehetett, tanítás közben is játszottunk. Játszottunk a vonalakkal, a színekkel, próbáltunk azokból alkotni. Így magyaráztam nekik az akkor nagyon divatos absztrakt festészetet, amit a gyerekek még nem értettek volna. Ösztökéltem őket arra, hogy gyűjtsenek hulladék anyagot, hiszen abból is lehet valamit előállítani, ez akkor, a hetvenes években még nagy újdonságnak számított, napjainkban szerencsére divat az újrahasznosítás.

Tanárnő a beszélgetésünkkor értesült arról, hogy akvarellje, amely a zombori ’76-os képzőművészeti csoportot képviselte, több alkotó képével együtt a tartományi szemlén, továbbjutott a köztársaságira.

– Ebben a korban kevés az, aki még fest, illetve nem festő, de szabad idejében mégis alkot néha valamit. Én a ’76-os csoporthoz tartozom már évek óta, és nem akarom abbahagyni, miattuk, hozzájuk tartozom, sőt az unokámat is rábeszéltem, már harmadik éve ő is részt vesz, és kiállít.

– A Pogány házaspár három fiúgyermeket nevelt fel, emellett egy árván maradt rokon kislányról négy évig gondoskodtak. A maguk módján művész életet éltek, hiszen mindegyik családtag elmélyülten foglalkozott kreatív, alkotói munkával. Vajon milyenek voltak a hétköznapot?

– Én mindig háziasszony is voltam, és amit én tudtam, arra megtanítottam a fiaimat is, ugyanúgy a férjem is foglalkozott velük, tőle műszaki ismereteket kaptak. A fiaim a technikai fogásokat mind tudják, nem csak javítanak, hanem elő is állítanak néha valamit, és varrni, kézimunkázni is tanultak mind a hárman, főzni tudnak. Valóban alkalmuk volt mindenben részt venni, a szabadidőnkben pedig természetesen olvastunk, zenéltünk, műkedvelősködtünk, ami éppen sorra került. Mindig a fontosabb, a sürgősebb tevékenység kapott előnyt, a másik pedig várt. Írással nem foglalkozhattam akkor, amikor a családdal kellett törődnöm, mert a gyerekek még iskolások voltak. Nyugdíjasként már jutott rá idő. Amikor Apatinba visszamentünk Zomborból, a férjemmel kezdtük a kutatást, írásos gyűjtést, a kutatásaink során felleltek publikálását.

– A kutatásnak megannyi nyomtatásban is megjelent szakcikk lett a gyümölcse, továbbá a 2013-ban, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában megjelent kötet. Az Ami az életrajzokból kimaradt című könyvet nemrég német nyelvre is lefordították, az eredetit pedig Szenteleki-díjra érdemesítették. Mi előzte meg a könyv megjelenését?

– Az első nyomtatásban megjelent szövegek a pedagógiai tanulmányaim voltak, amelyeket az újvidéki Rajztanítási Központban pályázat útján kért tőlem. Megírtam, négy-öt ilyen tanulmányt készítettem, mindegyiket más témára, mindegyiket elfogadták, díjaztak és ki is nyomtatták. Később, mikor Apatinba kerültünk nyugdíjas korunkban, az ottani lap, a Glas komune részére írtam Apatin múltjáról, mert rájöttem, hogy a mostani líkai lakosság szinte semmit nem tud Apatinról. Később, mikor visszakerültem Zomborba, a Dunatáj szerkesztősége megkért, hogy ahogy Apatinban írtam róluk szerbül, írhatnék Zomborról is, ha tudok, vagy akár Apatinról, a környékről, de magyarul. Az apatiniak németországi egyesületének lapja, az Apatiner Heimatblätter részére is írtam, sőt megtudta a budapesti Neue Zeitung főszerkesztője, akivel véletlenül ismerkedtünk meg Magyarországon, és megkért, hogy neki is küldjek kéziratot, úgyhogy néhány cikkem megjelent ott is. Utána gondoltam, Sinkó Ervin megérdemli, hogy foglalkozzam vele, a Sinkó és Apatin című írásomat elküldtem az Üzenetnek Szabadkára, később a Bácsországnak is írtam. Zomborban megtudtam, hogy egy vajdasági kultúrtörténeti egyesület, a PČESA rendszeresen közöl Vajdaság múltjáról írásokat. Akkor a férjemmel bekapcsolódtunk és írtunk. Veseli Lazić egyetemi tanár volt a főszerkesztő, személyesen is megismerkedtünk, és tizenöt éven át minden megjelent kötetben a mi írásunk is benne volt. Emiatt kaptam azután egy alkalommal a vasúttal kapcsolatos témámra egy különdíjat.

– Hogyan került ebbe az igazán színes élettörténetbe a matematika tanítása?

– A családunkban mindig volt és van matematikus. Én kénytelen voltam a matematikatanári szerepet vállalni. Jelentkeztem Zomborban egy olyan pályázatra, amelynek a leírása rám illett. Rajztanárt kerestek, feltétel volt a nyelvtudás, vagyis hogy két nyelven tudjon az illető tanítani, a diploma és a szakvizsga. Nekem ez mind megvolt, már be is írattam a három fiamat a zombori Testvériség-egység Általános Iskolába, a férjem a tanítóképzőben tanított. Elutasítottak. Máig nem tudom, hogy miért, de azt mondták, ha matematikát akar tanítani, arra elfogadjuk, én meg azt válaszoltam, hogy jó, tanítani fogom. A bátyám tanította Apatinban, tőle kértem tanácsot. El kell mondjam, az ismert személyek közül egyebek közt tanítványaim közé tartozik Hajnal Jenő, Hoffmann Artúr, kezdő tanárként pedig oroszt tanítottam Matuska Mártonnak.

– El nem tudom képzelni, mikor volt szabadideje? És közben megnőttek a fiúk, sőt, most már az unokák viszik tovább a művészetek iránti rajongást.

– A legidősebb fiam matematikus lett, állítólag annak a hatására, ahogyan én tanítottam annak idején neki és osztálytársainak a matematikát. Zenével mindhárman foglalkoztak. A középső fiam zongorajavításból él, mert sajnos nincs munkahelye, emellett zenekarokban játszik, több hangszeren muzsikál. A legfiatalabb fiam volt a 30 évvel ezelőtt alakult, több arany- és platinalemezt megszerző Sógor együttes egyik alapító tagja. Noha magyar és szerb nyelvész, számítástechnikai dizájnnal foglalkozik, könyvborítókat tervez, kiadványokat szerkeszt. Viktória unokám hegedül, és noha pesti egyetemista, énekel a zombori Musica Viva énekkarban, Robi, az öccse zongorázik, komponál, de mint képzőművész is sikeres, volt már önálló kiállítást is. A harmadik unokám Zágrábban, Tibor fiamnak a lánya, geodéziát tanul. Ő viszont a tanárai szerint született színész, állandóan szerepeltették, amíg iskolás volt, csodálkoztak is, hogy nem színészi pályára ment.

– Tanárnő, mi az ön életfilozófiája? Hogyan lehet megőrizni a szellemünket és a testünket is épségben idős korunkra?

– Erre nagyon nehéz válaszolni, mert nagyon különbözőek vagyunk. Nem szeretem az általánosítást. Szerintem nagyon fontos az, hogy most már az óvodákban komolyan kezdenek foglalkozni az egész kicsikkel is, mert a mai világ olyan, hogy nem akarja, vagy nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól. Pedig nagyon fontos lenne. Kicsi kortól tudni kell, hogy mi a jó és mi a rossz, és csak a jó, a szép iránt kell érdeklődni, és tudni kell elítélni azt, ami az ellenkezője. Ha tudom, hogy ezt kell enni, hogy egészséges legyek, akkor ezt eszem, és ami nem, azt nem, és ha tudom, hogy a dohányzás árt, akkor nem dohányzom, szóval, amiről tudom, hogy kell, azt elvégzem, és amiről tudom, hogy nincs javamra, azt kerülöm. Sajnos, ezt a háborúk elrontották, minden korban, mert ilyenkor ezt nem lehet alkalmazni, a háború egészen más, nagyon rontja az emberek fölfogását, kénytelenek alkalmazkodni néha és nem azt tenni, amit szeretnének, de amint vége van és lehet, akkor azt kell tenni, ami jó. Ha tudom, hogy jó, ha aktív vagyok, dolgozom, csinálok valamit, akkor sokféléből lehet választani. Ilyenkor el kell dönteni, hogy képes vagyok-e arra, amit csinálni szeretnék, és ha tudom, hogy igen, akkor elkezdem és be is fejezem, megvalósítom. Én így éltem és élek. Ha nehéz volt dönteni, akkor elhalasztottam a döntéshozatalt. Még telefonálni sem szeretek átgondolatlanul, mert mielőtt fölveszem a kagylót, végiggondolom, kinek mondom, miért mondom, hogyan mondom, nehéz belekezdeni, nem akarom rosszul csinálni, de ha fölvettem a kagylót, akkor végigmondom, amit elgondoltam.

*

Pogány Margit emelt fővel mondhatja, hogy tartalmas életet élt és él. Ha valaki, ő bebizonyította, hogy megfelelő beosztással mindenre jut idő. Sok mindenről nem is esett szó, például arról sem, hogy rendszeres mozgással tartja karban máig fitt alakját, saját maga varrta kosztümjei, rendkívül ízléses, nagyon egyéni öltözködési stílusa évtizedek után is emlegetés tárgyát képezi. Ügyesnek bizonyult a kertészkedésben, a sváb tájszólás megőrzése érdekében beszélgetőcsoportot vezetett Apatinban, énekel a zombori német egyesület énekkarában. És biztos van még, amiről megfeledkezett e sorok írója. Példaképe tehát azoknak, akik egy napon szintén úgy szeretnék érezni, hogy nem éltek hiába.

F. Cirkl Zsuzsa