Csorba Béla: Talán nemcsak a hamut sikerült megőrizni, hanem a parazsat is, aki akar, ebből tüzet szíthat és melegedhet

Csorba Béla
Csorba Béla

2020. január 14. [13:21]

Magyar Életfa díjjal tüntette ki Csorba Béla néprajzkutatót, tanárt, helytörténészt, költőt, publicistát és politikust a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség. A kitüntetést január 24-én a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségének keretében adják át Zentán. A díj kapcsán kértük fel a beszélgetésre.

- Irodalmi tevékenységéért 1980-ban megkapta a Sinkó-díjat, néprajzi kutatómunkája elismeréseként Kiss Lajos Díjban részesült, helytörténeti munkásságáért Kalapis Zoltán Díjjal tüntették ki. Legutóbb a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség életműdíját, a Magyar Életfa díjat is megkapta. Miben motiválja ez a további munkában?

- Szükségem lenne még tíz, viszonylag elfogadható testi-lelki állapotban megélhető évre, hogy a felhalmozott folklorisztikai, művelődéstörténeti és politikatörténeti anyagot feldolgozzam. Most a Temerini szótáron dolgozom, de évek óta halogatom összeállítani a temerini mesék és mondák kötetét, aztán a gyermekjátékok második részét. Egyszerűen nem jutott rá időm. Talán majd most.

- Diákkorában Kaposvárott éltek, ám felsőoktatási tanulmányait már Újvidéken folytatta. Mi késztette arra, hogy visszajöjjön? Hogyan látja, jó döntést hozott?

- Apánkat korán elvesztettük, én tizenkettő, húgom három éves volt. Néhány év múlva anyánk újra férjhez ment, és átköltöztünk mostohaapánkhoz. Én úgy mentem el, ha nagykorú leszek, visszajövök. De akkorra volt nekem már egy pesti kalandom is, 1956-ban anyámmal és nagyapámmal a Mester utcában a Haller tér közelében egy bérház harmadik emeletén, majd a pincében éltük át a forradalmat és az oroszok kíméletlen ostromát.

- 1974 óta foglalkozik etnográfiai gyűjtőmunkával és folklorisztikai kutatásokkal. Még napjainkban is részben a korábban összegyűjtött anyagot publikálja. Milyen hozadéka van ennek az utónemzedék számára?

- Talán nemcsak a hamut sikerült megőrizni, hanem a parazsat is, aki akar, ebből tüzet szíthat és melegedhet. Talán még a szalonnáját is megsütheti rajta.

- Alapító tagja volt a Helytörténeti Múzeumnak, a Művelődési Körnek, majd a TAKT-nak, 2002-ben kezdeményezője a temerini Tájház létrehozásának. Ez utóbbi vajon betölti-e az akkor megálmodott szerepét?

- A tájházat nem kizárólag muzeális rendeltetésű helynek, hanem közösségmegtartó, a helyi magyarság kulturális identitását megőrző és fejlesztő intézménynek szántuk, ahol az új eszméknek és kísérletezéseknek is helyük és bemutatkozási lehetőségük van. A kertben felépült alkotóház kitágította a lehetőségeinket. Viszont a vízimalom kereke is csak akkor forog, ha van a patakban víz: a jövőnk, akárcsak egész nemzetünké, azon múlik, hogy javulnak-e a demográfiai mutatók, hogy lesz-e elég gyerek. Aki a tengeren túlra vagy tartósan a Nyugatra távozik, az akarva-akaratlanul, de a beolvadást választja. A már fejlett korában idegen talajba átültetni szándékozott fából legfeljebb stílbútor lesz vagy globalista fűtőanyag, de erdő nem fog sarjadni belőle soha. Senkit sem akarok megbántani, de sajnos ez a fájdalmas tapasztalat.

- 1975 óta van jelen a vajdasági magyar irodalmi és szellemi életben. Tagja volt a Symposion szerkesztőségének. Hogyan emlékszik vissza élete azon szakaszára?

- Sok kiváló emberre, nagyszerű barátra találtam, élükön Sziveri Jánossal. A sors, vagy tán „az égi és a ninivei hatalmak” akarták úgy, hogy amikor munka nélkül maradt, családjával két évig abban a házban húzódott meg, amely azóta Temerinben tájház lett. A temeriniek, akik különben nagyon szerették Jancsit, talán még fel sem fogták az ebben a tényben rejlő hatalmas szimbolikus tőke, sugárzó pozitív energia jelentőségét.

- Több mint harminc könyve és kiadványa jelent meg. A művelődés, szépirodalom, helytörténet, néprajz, történelem közül van –e kedvenc műfaj?

- Mindig az, amit éppen nem kell csinálnom.

Hogyan látja a mai vajdasági magyar irodalom helyzetét?

- Maradjunk annyiban, hogy látom. Voigt Vilmos mondta egyszer viccesen, hogy az egy négyzetméterre jutó költők száma Európában a vajdasági magyarok között a legnagyobb.

- Az 1944-45-ös kutatásokban is oroszlánrészt vállalt. Meddig jutottunk?

- Ha arra gondolok, hogy a délvidéki magyarok szinte mindent önerőből tettek, akkor messzire. De távolról sem lehetünk elégedettek. A magyarországi történészek egy része még mindig fázik e témától, a szerbek meg ismét késleltetik a folytatást.

- 1988 óta aktívan részt a délvidéki magyar kisebbségpolitikában, egyik alapító tagja a VMDK-nak, ma a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke. Sokszor szélmalomharcot kellett vívnia, hogyan befolyásolta ez a politikai élet alakulását, a magyar érdekvédelmet?

- Örülök, hogy én is hozzájárulhattam két fontos politikai eszme fenntartásához és finomra hangolásához. Az egyik a kisebbségi autonómia, a másik a határon átnyúló nemzetegyesítés gondolatköre. De a legfontosabb, azt hiszem, mégiscsak az volt, hogy társaimmal megtanítottuk a vajdasági magyarokat önállóan politizálni, miközben mi is tanultuk ezt a mesterséget.

- Erélyes kiállása nem egyszer sodorta veszélybe. Megfenyegették, háborúellenes magatartásáért néhány napra bezárták. Szükség van-e a kompromisszumra, vagy ki kell állni az elvekért?

- A legveszélyesebb a rejtélyes nagykéses fenyegetés volt. Máig nem került elő a tettes. Meg amikor 1999-ben egy szélsőséges csoport készült a VMDP vezetőit likvidálni, de ezt az akciót a rendőrség megakadályozta. Milošević okosabb volt híveinél. Röviden a kérdésére: csak határozott elvekkel lehet jó kompromisszumot kötni. A kompromisszum ugyanis két szabad fél közötti megegyezés. Ha az egyik fél kiszolgáltatott, sem elvekről, sem kompromisszumokról nem beszélhetünk. A kisebbségi autonómia is kompromisszum lenne, ha volna.

- Júliusban tölti be a hetvenet. Ilyenkor már nyugalomra vágyik az ember?

- Nem feltétlenül. Legfeljebb a testi nyavalyái rákényszerítik.

Ádám Csilla

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!