Fujkin István: „Vakugrás volt a nagyvilágba, de összenőttünk Kanadával”

Horgoson az idei Szent István-napi ünnepség keretében avatták fel Fujkin István Kanadába elszármazott művész szobrát. A bronzba öntött gólyapár azt szimbolizálja, hogy a település hazavár mindenkit, aki útra kelt a nagyvilágba. Vajon ő hogyan érzi magát az idegenben, hazát talált-e már ott, s követni fogja-e egyszer saját gólyáinak a példáját, hogy ő is visszatér? Erre voltam kíváncsi, amikor az ünnepi tömegben megkerestem, hogy elbeszélgessek vele.

Fujkin István, ha emlékeimben feltűnik, a sötét haja jut leginkább az eszembe. Ez a sötét haj mára őszbe fordult, talán a hangja is nyugodtabb, kevesebb benne a hév. Döbrei Dénes mellett az első művész volt, akit gyermekként Horgoson megismerhettem. Azután évtizedekig nem találkoztunk, csak most, amikor a Hazatérők című szobrát felavatták a falu művelődési házában.

Fujkin István festőművész saját bevallása szerint még mindig kettős kötődésű, horgosi művésznek, de ugyanakkor már régóta kanadainak is vallja magát. 1989-ben először Magyarországra ment, majd onnan utána Kanadába. Miért hozta meg ezt a döntést? - kérdezem tőle elsőként.

- Magyarországra azért költöztem át, mert a Lézerszínháztól volt egy meghívásom látványtervezésre. Ez nagyon izgalmas dolog volt, lévén, hogy egy látványszínházról volt szó, tehát nem voltak benne élő szereplők. Ott lehetőségem nyílt egy egyórás képet festeni. Számomra újszerű dolog volt, hogy lézerfénnyel rajzolni. Az a típusú körpanorámás vetítés régi vágyam volt, s ez egy hatalmas méretet jelentett, hisz mindez a Planetáriumban volt.

- Azután jött az újabb ajánlat Kanadából?

- Nem. Valójában úgy éreztem, hogy a lézerszínháznál elértem egy szintet, bejáródott a dolog, könnyedén ment. Nem jelentett már kihívást, csökkent az izgalma. Békességgel váltunk el egymástól. Kanadába nem volt meghívás. Az egy vakugrás volt, hisz magáról az országról is nagyon keveset tudtam, de valamiért menni akartam. Egy belső hívás volt ez inkább. A mai napig sem tudom megmagyarázni a miértjét, de a döntés megszületett.

- Sikerült művészként megtalálnia ott magát? Sikerült egy alkotói csoportba bekerülnie, vagy magányos farkas?

- Én mindig is csak ideiglenesen csatlakoztam csoportokhoz. Nálam a csoportmunka csak úgy tudott működni, ha közben volt egy szólókarrier is. Ez talán néha fontosabb is volt a számomra. Párhuzamosan a kettő akadálymentesen tudott működni. Kanadában is van egy becsatlakozás, de elsősorban a saját pályám járom, egyedül. Nem vagyok magányos farkas, mert nem passzol ide ez a szó, de olyan ez, mint a sportban a csapatjáték, vagy mint egyéniben a tenisz. Így nem lehet azt mondani, hogy azért vagyok én is jó, mert a csoportban van valaki tőlem jobb, vagy mert hozzám csatlakoznak mások… A saját erőmből, ami kijön, az így tud teljes lenni.

- Kanada milyen változásokat vagy fejlődést hozott a művészetében?

- Több újdonságot is hozott, de a legnagyobb élmény az volt, hogy találkoztam az indiánokkal. Nekünk itt van egy indián romantika. Ott találkozni velük, miközben már ők is nagyrészt beolvadtak, teljesen más. Szerencsére még vannak olyanok, akik őrzik a hagyományaikat kulturálisan és szakrálisan is. Ezekből a találkozásokból született egy Kék bagoly című, 21 képből álló ciklus.

- S mennyire sikerült művészként elismertetnie magát Kanadában? Amikor az ember elmegy a Tengerentúlra, akkor hatalmas tömegbe kerül, az már nem a mi kis Vajdaságunk.

- Erre olyan is-is választ lehet adni, mert valamilyen tekintetben bejött az egész, s valahogy nem. Volt egy nagy projekt, ami azonban ma már teljesen vakvágányon van. Torontóban kezdtek el készíteni egy zenei múzeumot, s én ebbe nagyon mélyen becsatlakoztam. Olyan szinten, hogy a szoborparkot én terveztem, a maga nemében én voltam a belsőépítész, a bárnak a belsejét én terveztem, s ami ugyancsak nagy kihívás lett volna, egy öt emelet magas zenei totemoszlopnak a faragása. Ez tervekben el is készült, de maga a vállalkozás tőlem független okok miatt került vakvágányra. Sajnos szinte már esélye sincs annak, hogy mindez megvalósuljon.

- Mégis milyen tervei vannak, ha az elkövetkező évekre gondol?

- A tervekkel nagyon jól állok. Egyszer megkérdezték, mi lesz, ha egyszer nem lesz új ötletem. Mondtam, hogy tervekből akkor is öt-hat évre el vagyok látva. Ami a maga nemében újszerű, most van egy elgondolásom, az hogy képregényt rajzolnék. Ebben azonban az a pláne, hogy szöveg nélküli. A magam találmánya ebben az, hogy dalszövegeket rajzolok meg olyan formában, hogy a képek szólalnak meg. Ez valószínűleg egy két évig eltartó vállalkozás lesz.

- Torontóban él. Ott úgy tudom, hogy van egy magyar közösség. Tartja velük a kapcsolatot?

- Mérsékelten. Másokra is jellemző ugyan, de a magyarokra főképp, hogy nagyon tudjuk marni egymást. Ebből kifolyólag tudunk egymásról, de nagyon szoros kapcsolat nincs. Ugyanúgy, mint más csoportok esetében. Csatlakozom, de megőrzöm a saját függetlenségemet.

- Horgossal, a kastéllyal, az itteni épületekkel, emberekkel álmodik-e még?

- Álmodni nem szoktam, de nagyon érdekes, mert többször eszembe jut a kastély. Miután összedőlt, egyik alkalommal nem is mentem ki. Másik alkalommal mégis kimentem, de az már olyan volt, mint amikor az ember kimegy a temetőbe valakihez. Ez már egy olyan állapot volt. Megnéztem azt a helyet, ahol a műterem volt. Benőtte a gaz, a tető beomlott, a falak még úgy-ahogy állnak. Érdekes élmény volt. Nem mondom, hogy felemelő, de érdekes élmény volt.

- Tervezi-e, hogy hazajön, vagy végleg kint marad?

- Mindenképpen kint maradok. A tartós hazajövetelről nincs szó, de a hazajövetelt úgyis értem, hogy Vajdaságba és úgyis, mint Magyarországra. Csak olyankor jövök haza, ha van valamilyen megbízás. Tehát a baráti látogatáson túl olyankor nagyon szívesen jövök, de hazatelepülésen nem gondolkodok. Kanadával valahogy összenőttünk, s a részemről élhető.

- Mindenestre mégis itt lesz Horgoson, ha nem is ön, de az egyik alkotása, amit a falunak ajándékozott. Mit ábrázol és jelképez ez a szobor?

- A szobor két gólyát ábrázol ugyan, de ugyanúgy, mint minden festményem, ez is át van hangszerelve, ahogy én mondom. Az anatómiájuk megmaradt ugyan, de a testük különböző hangszerelemekből épül fel. A gólya, mint költöző madár, a hűséget is szimbolizálja, mert mindig visszajön. Máshol nem költ, csak elmegy nyaralni. A gólya és a fecske az Alföld egyik kedvenc madara. A gólya ábrázolásáról sokat gondolkodtam. Például amikor repül, van egy eleganciája. Kitárt szárnyai keresztformát alkotnak. Egyszerűbb megoldás lett volna megfesteni őket és elhozni, de számomra is nagyobb kihívás volt szobrot alkotni. Szobortanulmányt már csináltam, de gyakorlatilag ez az első szobor, ami kiöntve bronzban van. S ami miatt ez még érdekes, hogy én itt kezdtem a pályámat Horgoson. Tehát itt készült az első festmény, s most itt készült az első szobor is.

- Reméljük, hogy nagyon sokszor vissza fog még térni ide Horgosra, ha lehet minden évben, mint a gólyák!

- Nagyon remélem én is.