Három nagyhatalom egy asztalnál: A béke ígérete, a nagyhatalmi alku árnyéka
2026. november 19. [12:52]
Donald Trump, Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping csütörtöki, sencseni találkozója már pusztán a létrejöttével is történelmi esemény. Az Egyesült Államok, Oroszország és Kína vezetője most először ült le ebben a hármas felállásban tárgyalni a világ legégetőbb kérdéseiről. A találkozó azonban legalább annyi kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott. Egy új, kiszámíthatóbb világrend körvonalai bontakoznak ki, vagy a nagyhatalmak ismét egymás között kívánnak dönteni más országok sorsáról?
A dél-kínai Sencsenben, az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC) csúcstalálkozójának keretében létrejött háromoldalú megbeszélés mintegy nyolcvan percig tartott. Ez önmagában nem sok idő ahhoz, hogy a világot feszítő ellentéteket feloldják, de elegendő ahhoz, hogy a három vezető jelezze: a köztük lévő súlyos nézetkülönbségek ellenére hajlandók egymással tárgyalni.
A találkozó jelentőségét éppen ez adja.
Az elmúlt években a nemzetközi kapcsolatokban egyre inkább a szembenállás, a szankciók, a kereskedelmi korlátozások és a katonai erődemonstrációk kerültek előtérbe. A három vezető most azt üzente a világnak, hogy a versengés mellett az együttműködésnek is maradhat helye.
A kérdés az, hogy milyen feltételekkel.
Nem békemegállapodás, de több egyszerű kézfogásnál
A kínai és az orosz tájékoztatás szerint a találkozón a felek több alapelvben is egyetértettek. Megerősítették, hogy egy atomháborút soha nem szabad megvívni, támogatásukat fejezték ki az ENSZ reformja iránt, és szó esett a nemzetközi üzemanyag-ellátás javításáról is.
Ezek olyan kérdések, amelyekben a három nagyhatalom együttműködése valóban az egész világ számára előnyös lehet.
A nukleáris fegyverek ügyében különösen indokolt az óvatos derűlátás. Az Egyesült Államok és Oroszország rendelkezik a világ atomfegyver-arzenáljának túlnyomó részével, Kína pedig folyamatosan fejleszti saját nukleáris erejét. A fegyverzetkorlátozás korábbi rendszerének meggyengülése után már az is eredmény, ha a legfontosabb szereplők ismét érdemi párbeszédet kezdenek.
Csakhogy a párbeszéd még nem leszerelés.
Az orosz és az amerikai nukleáris arzenál mérete között viszonylag kisebb a különbség, Kína azonban egyelőre lényegesen kevesebb atomfegyverrel rendelkezik. Peking aligha fogadna el olyan megállapodást, amely korlátozná a felzárkózását, miközben a másik két hatalom megtarthatná jelentős fölényét.
Egyelőre tehát nem tudjuk, hogy a sencseni kijelentéseket követik-e konkrét, ellenőrizhető megállapodások.
A közösnek nevezett alapelvekről ráadásul elsősorban a kínai és az orosz beszámolókból értesültünk. Ezért korai lenne úgy tekinteni a találkozóra, mintha már létrejött volna egy részletes, mindhárom fél által véglegesített nemzetközi egyezmény.
Ukrajna: Lehet-e békéről tárgyalni az érintettek nélkül?
A találkozó egyik legfontosabb témája az ukrajnai háború volt. Trump már a megbeszélést megelőzően arról beszélt, hogy Washington és Peking közösen is hozzájárulhatna a háború lezárásához.
A gondolatnak van realitása.
Az Egyesült Államok meghatározó szerepet játszik Ukrajna támogatásában és a nyugati szankciós politikában. Kína gazdasági és politikai kapcsolatai révén jelentős befolyással rendelkezik Moszkvában. Oroszország pedig a háború közvetlen résztvevője.
Ez a három ország tehát valóban sokat tehetne a harcok beszüntetéséért.
De a képletből hiányzik valaki: Ukrajna.
Sőt, Európa sem kapott helyet az asztalnál, noha a háború következményeit közvetlenül viseli, és egy majdani rendezés biztonsági, gazdasági terheinek jelentős része is rá hárulhat.
Itt húzódik a nagyhatalmi diplomácia egyik legnehezebben feloldható ellentmondása.
Egyfelől nehéz elképzelni az ukrajnai háború befejezését Washington, Moszkva és Peking bizonyos fokú egyetértése nélkül. Másfelől tartós és igazságos béke aligha születhet úgy, hogy annak feltételeiről az érintett ország feje fölött döntenek.
A három vezető találkozója önmagában nem oldotta fel ezt az ellentmondást. A nyilvánosságra került megállapításokból egyelőre nem rajzolódik ki konkrét ukrajnai béketerv.
Márpedig a háborút lezáró megállapodás és a béke között olykor jelentős különbség van.
Három hatalom, három különböző érdek
A sencseni találkozó külsőségei könnyen azt a benyomást kelthetik, hogy a három résztvevő immár közös nevezőre jutott.
A valóság ennél jóval bonyolultabb.
Trump számára a találkozó lehetőséget kínál arra, hogy az Egyesült Államokat ismét a világpolitikai alkuk központi szereplőjeként jelenítse meg. Az amerikai elnök tárgyalási módszerében régóta fontos szerepet kap a közvetlen személyes kapcsolat, és szívesen mutatja fel eredményként már magának a tárgyalásnak a létrejöttét is.
Putyinnak a találkozó más szempontból értékes. A nemzetközi elszigetelésére irányuló nyugati törekvések ellenére egy asztalnál foglalhat helyet az amerikai és a kínai elnökkel. Ez önmagában is diplomáciai siker, függetlenül attól, hogy milyen konkrét eredmények születnek.
Hszi Csin-ping számára pedig különösen kedvező, hogy mindez Kínában történik. A helyszín szimbolikus jelentősége aligha véletlen: Peking nem csupán a világ második legnagyobb gazdaságának vezetőjeként, hanem a nemzetközi diplomácia egyik meghatározó központjaként kíván megjelenni.
A három vezető közös érdeke tehát a tárgyalás, de hosszú távú céljaik korántsem azonosak.
Washington és Peking a technológiai fölényért, a piacokért és a nemzetközi befolyásért verseng. Oroszország katonai és energetikai nagyhatalomként kívánja megőrizni pozícióját. Kína és Oroszország stratégiai együttműködése pedig nem szüntette meg a két ország közötti érdekkülönbségeket sem.
Egy ilyen háromszögben az együttműködés mellett óhatatlanul megjelenik az egymás ellensúlyozására irányuló törekvés is.
Ezért a sencseni találkozó nem feltétlenül egy új szövetség születése. Inkább annak felismerése, hogy a három nagyhatalom rivalizálása bizonyos területeken már mindegyikük számára túlságosan költségessé és veszélyessé vált.
A világgazdaság nem bír el korlátlan szembenállást
A biztonságpolitikai kérdések mellett a gazdasági érdekek is a tárgyalóasztalhoz kényszerítették a három vezetőt.
Az amerikai–kínai kereskedelmi és technológiai versengés, az Oroszország elleni szankciók, valamint az iráni konfliktus következtében kialakult energiapiaci bizonytalanság egymást erősítő problémákká váltak.
Az energiaellátás biztonsága különösen sürgető kérdés. Az olaj és a földgáz ára nemcsak a nagyhatalmak gazdaságára hat, hanem az európai iparra, a kisebb országok költségvetésére és végső soron a lakosság mindennapi megélhetésére is.
A három vezetőnek ezért lehet közös érdeke az energiapiac stabilizálása, még akkor is, ha az egyes konfliktusokban egészen más politikai álláspontot képviselnek.
Az iráni helyzet jól mutatja ezt a kettősséget. Washington biztonságpolitikai céljai nem azonosak Moszkva és Peking érdekeivel, ugyanakkor az olajszállítások tartós akadályozása egyik nagyhatalom gazdaságának sem kedvez.
A gazdasági kölcsönös függés tehát bizonyos helyzetekben még a politikai ellenfeleket is együttműködésre ösztönözheti.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a stratégiai versengés megszűnik. Sokkal inkább azt, hogy a felek megpróbálják kijelölni azokat a területeket, ahol az összecsapás helyett mindegyiküknek jobban megéri az alku.
Kiknek a világrendje?
A találkozó talán legérzékenyebb kérdése nem is Ukrajna vagy Irán, hanem az, hogy milyen nemzetközi rendet képzelnek el a résztvevők.
A kínai és orosz beszámolók szerint az ENSZ reformja is szóba került. Ez önmagában üdvözlendő törekvés lehet, hiszen a világszervezet jelenlegi működése gyakran bizonyult elégtelennek a súlyos nemzetközi válságok kezelésében.
Csakhogy az ENSZ átalakításáról nagyon különböző elképzelések léteznek.
Egyesek a nemzetközi intézmények megerősítését, mások az állami szuverenitás hangsúlyosabb védelmét szeretnék. A kettő között pedig nem mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt.
Különösen figyelemre méltó, hogy a háromoldalú egyeztetésről kiadott orosz és kínai tájékoztatás az állami tisztségviselők nemzetközi bíróságok előtti mentelmi jogának kérdését is érintette.
Az állami szuverenitás és a nemzetközi igazságszolgáltatás viszonya régi jogi és politikai vita. Ha azonban az állami vezetők védelme a nemzetközi felelősségre vonás lehetőségének gyengítésével járna, az már nem csupán a nagyhatalmakat érintené.
A kérdés végső soron az: ugyanazok a szabályok vonatkoznak-e a nagyokra és a kicsikre?
A második világháború utáni nemzetközi rendszer legalább elvben az államok szuverén egyenlőségére épült. A gyakorlatban a nagyhatalmak persze mindig különleges befolyással rendelkeztek. A sencseni találkozó viszont ismét felveti annak lehetőségét, hogy a legfontosabb döntéseket egy szűk nagyhatalmi körben készítik elő.
Ennek vannak előnyei. A világ legveszélyesebb válságai valóban könnyebben kezelhetők, ha a meghatározó katonai és gazdasági hatalmak nem egymás ellen dolgoznak.
De veszélyei is vannak. Egy nagyhatalmi egyetértés önmagában még nem biztosíték arra, hogy a megállapodás minden érintett számára elfogadható.
Európa a tárgyalóasztalon vagy a tárgyalóasztal mellett?
Európa szempontjából a találkozó különösen tanulságos.
Az Európai Unió a világ egyik legjelentősebb gazdasági szereplője, mégis gyakran nehezen tud egységes geopolitikai erőként fellépni. Az amerikai biztonsági garanciáktól való függés, a tagállamok eltérő külpolitikai érdekei és az önálló katonai képességek korlátai egyaránt szűkítik mozgásterét.
A sencseni egyeztetés ezért akár figyelmeztetésként is értelmezhető.
Ha Európa nem képes egységes, világosan megfogalmazott állásponttal fellépni a legfontosabb kérdésekben, könnyen előfordulhat, hogy mások döntenek olyan ügyekről, amelyek közvetlenül befolyásolják a jövőjét.
Ugyanakkor az sem lenne helyes következtetés, hogy minden amerikai–orosz–kínai közeledés szükségszerűen Európa érdekei ellen irányul.
Egy tartós ukrajnai béke, a nukleáris fenyegetés csökkenése és az energiapiac stabilizálódása Európának is alapvető érdeke.
A kérdés inkább az, hogy az európai országok képesek lesznek-e részt venni az új megállapodások kialakításában, vagy csupán alkalmazkodniuk kell azok következményeihez.
A mi térségünk számára mindez különösen fontos. Szerbia egyszerre ápol kapcsolatokat az Európai Unióval, Oroszországgal, Kínával és az Egyesült Államokkal. Egy enyhülő nagyhatalmi szembenállás bővíthetné a gazdasági és diplomáciai mozgásterét. Egy új befolyási övezetekre épülő világrend viszont éppen a kisebb államok választási lehetőségeit szűkíthetné.
A találkozó megtörtént, a történelmi fordulat még nem
Sencsenben olyan eseménynek lehettünk tanúi, amelynek jelentőségét ma még nem lehet teljes bizonyossággal felmérni.
Lehetséges, hogy évek múlva ezt a találkozót a nagyhatalmi kapcsolatok fordulópontjaként emlegetik majd. Olyan pillanatként, amikor Washington, Moszkva és Peking felismerte, hogy a korlátlan szembenállás mindannyiukra veszélyes.
De az is lehetséges, hogy a találkozó végül a diplomáciatörténet látványos, ám kevés kézzelfogható eredményt hozó eseményei közé kerül.
A döntő kérdések ugyanis nyitva maradtak.
Közelebb kerül-e a világ az ukrajnai háború lezárásához? Sikerül-e mérsékelni az iráni konfliktus következményeit? Megindulnak-e valódi nukleáris fegyverzetkorlátozási tárgyalások? És ami talán mindennél fontosabb: kialakulhat-e olyan nemzetközi együttműködés, amely nemcsak a három nagyhatalom biztonságát, hanem a kisebb országok jogait és érdekeit is tiszteletben tartja?
A diplomáciában az első lépés megtétele olykor valóban történelmi jelentőségű. A sencseni találkozó ilyen első lépés lehet.
Ám nem szabad összetévesztenünk a tárgyalóasztalnál kialakított egyetértést a világ problémáinak megoldásával.
A három vezető most megmutatta, hogy képesek egymással beszélni.
A következő kérdés már az, hogy képesek-e egymással – és a világ többi országával – együtt élni.
