Amikor már nem egymással, csak egymásról beszélünk

Volt idő, amikor az emberek ugyanazt az esti híradót nézték, ugyanazt az újságot olvasták, aztán másnap összevesztek azon, hogy kinek van igaza. Ma már sokszor nem jutunk el a vitáig sem. Nem ugyanazokat a híreket olvassuk, nem ugyanazokat a képeket látjuk, nem ugyanazokat a mondatokat halljuk – és lassan abban sem vagyunk biztosak, hogy ugyanabban a valóságban élünk.

A Pew Research Center 37 országra kiterjedő, több mint 45 ezer ember megkérdezésével készült felmérése szerint egyre többen érzik úgy, hogy a közösségi média nemcsak tájékoztat, hanem megoszt, pletykákat és valótlanságokat terjeszt, végső soron pedig árthat a demokráciának. Ugyanakkor ugyanazok az emberek azt is elismerik, hogy a közösségi oldalak segítségével olyan információkhoz juthatnak hozzá, amelyekhez korábban nem, és könnyebben hallathatják a hangjukat. Ez az ellentmondás alighanem korunk egyik legnehezebben feloldható dilemmája.

Nem kell azonban Amerikáig vagy Nyugat-Európáig mennünk, hogy ezt megtapasztaljuk.

Szerbiában, ahol javában tart a választási kampány, a SHARE Foundation kutatói különböző érdeklődésű és politikai nézetű felhasználók közösségimédia-hírfolyamait vizsgálják. Az egyik figyelemre méltó eredményük szerint két, politikailag eltérően gondolkodó fiatal X-hírfolyamának tartalma mindössze egy százalékban fedte egymást. Ezzel szemben egy fiatal és egy 65 év feletti, de politikailag hasonlóan gondolkodó felhasználó hírfolyama között jóval nagyobb volt az átfedés. Vagyis az algoritmus számára lassan kevésbé számít, hány évesek vagyunk, hol élünk vagy mi a foglalkozásunk, mint az, hogy mire kattintunk, kivel értünk egyet és min háborodunk fel.

Innen pedig már csak egy lépés az információs buborék.

A képernyőnk napról napra megtanul bennünket. Ha egyszer megnéztünk egy indulatos videót, kapunk még hármat. Ha egy politikai véleménnyel egyetértettünk, rövidesen tíz hasonlót kínál fel a rendszer. Ha valamin felháborodtunk, még több okot kapunk arra, hogy tovább háborogjunk. Nem feltétlenül azért, mert valaki egy sötét szobában eldöntötte, mit kell gondolnunk. Sokkal egyszerűbb mechanizmus működik: az internetes platformnak az az érdeke, hogy minél tovább maradjunk előtte.

A felháborodás pedig kitűnően odaragaszt a képernyőhöz.

Ennek következményeit naponta látjuk Szerbiában, és természetesen Vajdaságban, a magyar közösségben is. Elég végigolvasni egy-egy politikai vagy közéleti hír alatti hozzászólásokat. Gyakran már nem az a kérdés, igaz-e az állítás, amelyről szó van. Még csak nem is az, hogy milyen érvek szólnak mellette vagy ellene. Sokkal inkább az: ki mondta? A miénk vagy az övék?

Ha „a miénk”, hajlamosak vagyunk elnézőbbek lenni. Ha „az övék”, már maga a megszólaló személye elegendő ahhoz, hogy hiteltelennek tekintsük, amit mond.

Egy kis közösség számára ez különösen veszélyes.

A vajdasági magyarság nem többmilliós társadalom, amelyben egymástól távoli csoportok akár évtizedeken át úgy élhetnek egymás mellett, hogy alig találkoznak. Ugyanazokba az iskolákba járunk, ugyanazon rendezvényeken találkozunk, sokszor ugyanazokat az embereket ismerjük. A Facebookon azonban pillanatok alatt két, három vagy négy egymással szemben álló táborra szakadhatunk.

És ekkor történik valami különös: már nem egymással beszélünk, hanem egymásról.

„Ezek ilyenek.”
„Azok olyanok.”
„Velük nincs miről beszélni.”

A közösségi média nyelve ráadásul nem kedvez az árnyalatoknak. Egy hosszabb magyarázat kevésbé terjed, mint egy sértő mondat. A kétely kevésbé látványos, mint a magabiztos kijelentés. Az, hogy „nem tudom, utána kellene nézni”, aligha lesz virális. Az viszont, hogy „mindenki hazudik”, könnyen az lehet.

Pedig a valóság rendszerint sokkal unalmasabb – és sokkal bonyolultabb.

A jelenlegi szerbiai digitális kampány megfigyelői már manipulált videókat, összehangolt bottevékenységet és internetes támadásokat is dokumentáltak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden, ami a közösségi médiában megjelenik, hamis vagy manipulált. Éppen ellenkezőleg: ezek a platformok sok olyan információt is felszínre hoztak, amelyhez a hagyományos média korában az állampolgár talán sohasem jutott volna hozzá. Lehetővé tették azt is, hogy bárki pillanatok alatt megmutassa, mi történik körülötte.

Nem a Facebook, az Instagram, a TikTok vagy az X tehát önmagában az ellenség.

A kérdés inkább az, hogy megtanultunk-e együtt élni azzal a technológiával, amely gyorsabban változtatta meg a nyilvánosságot, mint ahogyan mi megtanulhattuk volna használni.

Talán újra meg kellene tanulnunk néhány régi, unalmas szabályt.

Hogy nem minden igaz, amit sokan megosztanak. Hogy egy fényképnek lehet előzménye és folytatása. Hogy egy húsz másodperces videórészletből nem feltétlenül ismerhető meg egy húszperces beszéd értelme. Hogy attól, mert valaki politikailag közel áll hozzánk, még tévedhet. És attól, mert valakivel sok mindenben nem értünk egyet, még lehet igaza valamiben.

S végül talán azt is, hogy a másként gondolkodó ember nem feltétlenül ellenség.

Ez volna a legfontosabb.

Mert a demokráciának nem az a feltétele, hogy egyetértsünk. Éppen ellenkezőleg: azért van szükség demokratikus nyilvánosságra, mert nem értünk egyet.

Csakhogy ahhoz, hogy vitatkozni tudjunk, előbb még látnunk és hallanunk kell egymást.

Ha az algoritmusok végleg külön világokba zárnak bennünket, egyszer talán arra ébredünk, hogy még mindig ugyanabban az utcában lakunk, ugyanabban a városban élünk, ugyanazok a mindennapi gondjaink – de már nincs közös nyelvünk, amelyen beszélni tudnánk róluk.

És akkor nem a közösségi média lesz a legnagyobb vesztes.

Hanem a közösség.