„Itt a föld, hol a föld”, avagy „miből lesz a jónak foszló kalácsa”*

Kedves közönség!

Örülök, hogy Ádám István, akinek a temerini tanyákról írt munkája második kötetét fogjuk ma bemutatni, elfogadta az ötletemet, hogy kísérőrendezvényként tárjunk a közönség elé egy csokorra valót, természetesen a teljességre törekvés igénye nélkül a Magyar Szó korai ötvenes években született azon karikatúráiból, amelyeket a falu átalakításának, a szövetkezetesítésnek, a földmaximum bevezetésének, közvetve tehát a mezőgazdaság és a parasztság állami kizsákmányolásának szenteltek.

Ennek a kizsákmányolásnak az első stádiuma Vajdaságban a háború közvetlen viszontagságainak elmúltával azonnal megkezdődött, mégpedig a túlméretezett adók kivetésével. Ekkor a Szerb Köztársaság adófizetőinek 27 %-a élt a Vajdaságban, a kirótt adóknak mégis 60 %-át itt fizették. Ez az időszak egyben az ellenséges elemeknek tekintett személyek és az állampolgári jogaiktól megfosztottak (pl. a németek) vagyonának állami kisajátítását is jelentette. Tito Jugoszláviája is, ebben is követve a szovjet mintákat, hozzálátott a szövetkezetesítéshez. Valójában az állam által irányított változások célja a mezőgazdaságban még meglevő erőforrások (föld, termelőeszközök) megkaparintása volt, mindenekelőtt a Vajdaságban.

Jellemző adat, hogy míg a szövetségi Jugoszláviában csupán a mezőgazdasági háztartások 18%-át léptették be a szövetkezetekbe, addig nálunk ez az arány megközelítette a 90 %-ot.

A szövetkezetek azonban – minden ellenkező propaganda ellenére – nem tudtak eleget tenni az állam és a párt elvárásainak, és persze a termelési eredmények is gyöngék voltak. A kommunista politikai elit 1953-ban jól átgondolt, ravasz lépésre szánta el magát: hozzáláttak a parasztszövetkezetek tulajdonviszonyainak átalakításához, megkönnyítették a szövetkezetekből történő kilépést, azonban megtartották a termelőeszközöket, és – ami súlyosan érintette a gazdatársadalom korábban tehetősebb részét, lecsökkentették az addigi földmaximumot. Az utóbbi lépéssel 270 ezer hektár ingyen földhöz juttatták az államot, és megalapozták az állami nagybirtokok létrehozását, amelyek az elkövetkező évtizedekben – egészen a kommunizmus bukásáig – kezükbe kaparintva a mezőgazdaság termények kereskedelmét, monopolhelyzetbe kerültek.

Felmerül a kérdés, hogy egy nem szabad világ nem szabad sajtójában miféle társadalomkritikát gyakorolhatott karikaturista? Maradt-e helye bármiféle önálló kezdeményezésnek, alkotói őszinteségnek? Maradt, de meglehetősen kevés, hiszen a súlyosabb társadalmi kérdéseket nem érinthette, és csak azokat a fonákságokat bírálhatta, amelyek nem érintették a kommunista politikai elit érdekeit és ideológiáját, márpedig a Magyar Szó napilap is ennek az elitnek és ennek az ideológiának a szócsöve volt.

Ekkoriban a lap két állandó karikaturistát foglalkoztatott. A Sova (Bagoly) művésznéven alkotó Ljubisa Ilijić (1931 – 1956), aki a szerb Dnevniknek is rajzolt, és aki, még mielőtt tehetsége igazán kiteljesedhetett volna, fiatalon leukémiában elhunyt. Léphaft Pál egyik írásában hajdani elődjét „rendkívül jó tollú, könnyű kezű grafikus”-nak nevezi, „aki egy erősen körülhatárolt pályán haladva is színvonalasat alkotott.” Rajzai a stílusjegyek alapján könnyen felismerhetők, de egy-egy diszkréten odafirkantott bagoly is nyomra vezet bennünket olyankor is, ha a művész neve hiányzik. A másik Kovács Sztrikó Zoltán (1912 – 1985), a sokoldalúságáról ismert fizikus, későbbi főiskolai tanár és író, akit az én korosztályom a népszerű Buksi gyermeklapban közölt A lábfülesek bolygólyán című tudományos-fantasztikus regényéből ismerhetett. Sztrikó – ez eredetileg apai felmenőinek ragadványneve volt – erőtől duzzadó, drabális figurákat rajzolt, vastag vonalvezetéssel, szándékosan elnagyoltan. Az itt kiállított közel harminc karikatúrával nem az ő munkásságukat kívánjuk bemutatni, csupán a kor azon vonatkozásaira hívjuk fel a figyelmet, amelyek a vajdasági mezőgazdaságnak (és benne magától értetődően a tanyavilágnak) az elsorvadását hozták, s mindezt szembesítjük az ötvenes évek sajtókarikatúrájának, mint politikai kordokumentumnak a világával.

A szűkre szabott alkotói szabadság körülményei között, azt hiszem, egyikükben sem merült fel, hogy a társadalmi viszonyok mélyrétegeibe vájjanak próbajáratokat, hiszen máig érvényes igazság, hogy ha nincs szabad sajtó, a karikatúra sem lehet igazán szabad. De még az sem jöhetett szóba, hogy esetleg a többnyire kíméletlen és korrupt beszolgáltatókat, a nép által különféle gúnynevekkel tisztelt, nagyon is jól ismert minden rendű és rangú „zsírosbandikat” és „ballavészeket”, netán az adóvégrehajtókat tegyék torzolataik tárgyává. Kénytelenek voltak megmaradni a rendszer működésének lényegét csak felületesen érintő anomáliák és fonákságok kipellengérezésénél, például, hogy az erdővégi földműves-szövetkezet vezetője felelőtlenül tékozolja a rábízott vagyont , vagy hogy egy moravicai brigádvezető visszaélt a helyzetével, és háromszoros normát szabott ki a szövetkezeti melósokra, „nehogy meggazdagodjanak”, Galambos István veprődi brigádvezető meg italos és hanyag, a kevi József Attila szövetkezet huzatos marhaistállójában pedig, hogy a hideg ellen védekezzenek, beszőrösödtek a didergő tehenek. Arról nem is beszélve mekkora erkölcsi-politikai vétséget követett el a kikindai Marko Radosav, mert lám, míg a többiek a szövetkezet átszervezéséről tárgyaltak, ő addig ellopott egy – vályút!

Egy, a falusi gazdaságok jószág- és baromfi-összeírásainak kapcsán közölt rajz visszatér az antiklerikális hagyományokhoz, a csókai katolikus papot figurázza ki, mert az összeíráskor állítólag eltitkolta, hogy négy libája van. Ma ezen mosolygunk, de akkoriban egy ilyen karikatúrának vészjósló üzenete volt. Parlamenti beszédében 1953-ban maga Ranković belügyminiszter ismerte be, hogy beszéde idején több mint 160 katolikus pap van bebörtönözve.

Többször előkerülő téma az önkényeskedő igazgató, vagy a „furfangos szövetkezeti furdancsok” (mint amilyenek voltak a temeriniek) és egyéb bomlasztók bírálata, akik szét akarják húzni a közös vagyont, ám állambácsi résen van, és majd megdádázza őket. Természetesen szóba kerül – kincstári szellemben – az adó nem fizetése is, akárcsak a városi tejhiány, valamint a hasznot lefölöző viszonteladók és terményspekulánsok azóta is megoldatlan, örökzöld problémája.

1953-tól új anomália jelentkezik: csökkentik a földmaximumot, mire a vagyonosabb parasztgazdák megpróbálnak védekezni, és a rendeletet különféle módon elkerülni, kijátszani, a földet a családon, rokonságon belül szétosztva megmenteni.

Ez is, akárcsak az ötvenes évek minden más témája az utcán hevert, de eléggé egyértelmű, hogy a két tehetséges rajzoló mindenekfelett szerkesztői, szerkesztőségi megrendelésre dolgozott. Az erre utaló, feltűnően árulkodó jel a karikatúrák szinte mindegyike élén ideológiai nyakörvként ott fityegő szöveges eligazítás, témamagyarázat, nehogy az újságolvasó véletlenül félreértse, mit is lát a képen – némelyiket még egy-egy bugyután derűlátó, didaktikus versikével is kiegészítették, mint például a Brigádvezető „a csap” alatt c. Sztrikó-rajzot:

„Most, hogy megalakult a tagok tanácsa,

Rend lesz és a jónak lesz foszló kalácsa.

Szépen leváltják majd a részegest, lustát,

Menjen és keresse a holdban a jussát!”

Az utolsó sor akár az egész kor lényegét kifejező eszmei üzenet is lehetett volna…

_{* Elhangzott Ádám István Szállások tovatűnt füstje c. könyve második kötetének kísérőrendezvénye megnyitásakor 2023. május 21-én.}