Hálataps

(Fotó: Sputnik International)

2020. március 25. [20:10]

Hálataps. Nem csak a szó új, amit ízlelgetni kell. Az életünk is új fordulatot vett. Átrendeződik az értékrendünk. Rádöbbenünk, hogy egyetlen vírus elegendő ahhoz, hogy felborítsa eddigi életünket, hogy kizökkentsen bennünket a mindennapok rutinjából, hogy megfosszon bennünket attól, hogy az eddigiek szerint észleljük, élvezzük a körülöttünk lévő világot, például a tavaszt, ami mindenek ellenére megérkezett, a virágzó fákat, amelyeket most éppen hó borít.

Hálataps. Olaszországban a saját lakásaikba bezárt lakók esténként hálatapssal köszönik meg az egészségügyben dolgozók önfeláldozó munkáját. Aztán tapsoltak Spanyolországban. Meg Franciaországban és Németországban. Meg Magyarországon. És nálunk is. A taps – ez most a fekete humor helye – járványszerűen elterjedt. Felzeng a taps este nyolckor Belgrádban és Topolyán, Kragujevacon és Zentán, Valjevóban és Szabadkán.

Van valami torokszorító abban, amikor a teljesen kiürült utcákon, egy kísértetvárosban felzeng a taps. Ember meg sehol. Csak a taps. Ütemesen, mindenhonnan.

A hálataps azoknak szól, akik nem maradhatnak otthon, mert munkájuk elképzelhetetlen személyes jelenlét nélkül, és nélkülözhetetlen ezekben a napokban. Ők az orvosok, ápolók, mentősök, az egészségügyi kiszolgáló személyzet, de a rendőrök, boltosok is, és szól a taps a postásoknak, futároknak, áruszállítóknak, informatikusoknak, a hirtelen digitális oktatásra kényszerült pedagógusoknak. És annak a sok-sok önkéntesnek, akik a bajban megmutatták, képesek vagyunk másként is működni, képesek vagyunk jók és önzetlenek lenni. De tapsolnak a kényszerű otthonmaradással küzdő időseknek és a bezártságban valósággal megvaduló kisgyerekeknek és türelmes szüleiknek is,

mindenkinek, akinek szüksége van a türelemhez erőre, illetve akiknek munkája nem állhat le.

Mindenkinek, akik kitartanak és értünk dolgoznak ezekben az igazán szürreális időkben is.

Divatos szóval “kihívásnak” nevezik ezt az esti tapsot. Nem szeretem ezt a szót, mert mindjárt az az idétlen kihívás jut eszembe, ami azután elindította a hasonló kihívások sorát, s arról szólt, hogy boldog és boldogtalan nyakon öntötte magát egy vödör jeges vízzel, ezt valaki felvette és azután a közösségi oldalakon kötött ki a videó. Errefelé azt mondják: nem tudtak mit csinálni a fene jó dolguktól. Hát pont ez az! Oda a fene jó dolgunk. Azzal kell szembesülnünk, hogy nagyon is szigorú szabályokat betartva kell élnünk. És itt nem feltétlenül arra gondolok, hogy a rendőrök a renitens nyugdíjasokra vadásznak, vagy éjszakánként azokra az ifjú titánokra, akik nem tudnak otthon maradni a fenekükön.

Nehéz napok állnak mögöttünk és valószínűleg még nehezebb napok állnak előttünk. És

nem az a legnehezebb, hogy öt órától nyugi van. Hanem az, hogy minden, az otthonunkon kívül tett lépésünknek tétje van.

Nem is akármilyen. El lehet bagatellizálni, fittyet lehet hányni a kesztyűre, meg a szájmaszkra, legyinteni a kézmosásra. De aki ezt teszi, gyorsan gondoljon az elmúlt napok, hetek olaszországi eseményeire és ennek ismeretében legyen nagylegény.

Egyre inkább tudatosul bennünk, mennyire egymásra vagyunk utalva a járvány megfékezésében; elkezdtünk nem egyénekben, hanem közösségben gondolkodni: önszerveződő csoportok alakulnak, önkéntesek tömege verbuválódik, köztük talán olyanok is, akik addig egy szál szalmát nem tettek keresztbe. Most a szakadó hóban bicikliznek el az öregekhez, kérdezik meg, mire van szükségük, s utána a még mindig szakadó hóban viszik nekik a kért árut.

Nem mellékesen, ebben a nagy felfordulásban elérhetőbbé vált a kultúra. Színházi előadások, koncertek kerülnek fel az internetre, és múzeumok teszik elérhetővő kiállításaikat online. Borsos előfizetési díjjal rendelkező online adatbázisok válnak ingyenesen olvashatóvá. Ez egy fokkal demokratikusabbá teszi a művészethez való hozzáférést, hiszen így azok is részesülhetnek a kulturális élményekből, akik a földrajzi távolság vagy a belépőjegyek magas ára miatt eddig kimaradtak ebből.

És, nem mellékesen, leszokunk a pazarlásról. Néhány nap zsörtölődés, kínlódás után egyszerűbb életmódra állunk át, jobban végiggondoljuk a bevásárlást, és azt, hogy mire van valóban szükségünk. Szakítunk azzal a berögződéssel, hogy ha a tévében, rádióban azt halljuk, nem kell félni attól, hogy semmi nem lesz kapható a boltokban, akkor “idegelapon” nyomban bespájzolunk. Inkább jobban megbecsüljük, amink van.

Nem baj az, ha egy kicsit együttérzőbbé, jobbá válunk.

Dušan Kovačević, az egyik legismertebb szerb drámaíró, rendező, aki ez az egész felfordulás előtt fejezte be Nem rossz embernek lenni című filmjét, amelynek témája éppen az emberség és a jóság, arra a kérdésre, hogy vajon ezekben a napokban, amikor mindenki kisebb-nagyobb bezártságban él, tudatosul-e bennünk, hogy éppen ez, az emberség és a jóság a legnagyobb kincs, amink van, azt válaszolta: “Ezekben a nehéz és vészterhes időkben az empátia, a beleeérzés képessége a legfontosabb érzés, ez az, amit eddig mellőztünk, mert ‘más dolgunk’ volt, mára viszont világossá vált, hogy az emberi jóság, a kölcsönös megértés és tisztelet az, amire a leginkább szükségünk van.” Mint mondta, az itt élő emberekben ezek a napok nem véletlenül ébresztik fel a 21 évvel ezelőtti bombázások emlékét, s nem csak azért, mert az is ezekben a napokban kezdődött. “Akkor, abban a három nehéz és bizonytalan hónapban hihetetlen szolidaritás alakult ki az emberek között és újra értelmet és jelentőséget kapott egy régimódi szó: a barátság.”

Szóljon hát a taps. Mindannyiunkért.

Náray Éva

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások
Surján László dr.
2020. 03. 26. [ 09:24 ]

Nagyszerű írás, megérinti az embert. És felemelő a videó is. Köszönöm. Terjesztem.