Tenni a közösségért...

Magyar Életfa-díjasaink az elismerésről

2018. január 18. [8:42]

Betűméret:                     

A Magyar Életfa-díj életműdíjnak számít. Ezzel a 2003. július 22-én alapított elismeréssel a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség minden évben négy olyan személyt kíván kitüntetni, akiknek életműve – legalább negyvenéves tevékenysége – a délvidéki magyar kultúra, illetve közművelődés valamely ágához kapcsolódik, és ezen a területen maradandót alkotottak. A díj Nemes Fekete Edit szabadkai keramikusművész Életfa című kerámia faliképéből és egy vajdasági magyar képzőművész által készített egyedi oklevélből áll.

A Magyar Kultúra Napjának Zentán megtartott vajdasági központi ünnepségén vette át az Életfa-díjat Diósi János doroszlói művelődésszervező, Kalapis Sztoján szalézi atya, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség elnöke, a muzslyai Emmausz fiúkollégium vezetője, Mezei Erzsébet Zentán élő képzőművész, művésztelep-vezető, pedagógus és dr. Pénovátz Antal nyugalmazott tanár, nyelvjárás- és néprajzkutató Pacsérról. Hogy miként élték meg az elismerést, erről kérdeztük az Életfa-díjasokat.

Diósi János, a doroszlói művelődési élet mindenese miként fogadta az elismerés hírét?

Meglepetésként éltem meg. Örülök nagyon, hogy megkaptam. Nekem ez a maximum, amit kaphattam a közösségünkért végzett munkámért. Doroszlón a második világháború előtt alakult meg a magyar művelődési egyesület, a világdúlás után vette fel Móricz Zsigmond nevét. A mi falunkban óriási jelentősége van ennek az egyesületnek, mely a kultúra ápolását és nemzetben való megmaradásunkat szolgálja. Nem véletlen, hogy az egyesületnek majdnem minden falubéli a tagja. Én 1990-ben kerültem be a vezetőségébe és 25 éven át voltam az elnökség tagja, egy ideig elnöke. Doroszlón sajnos fogyunk, ma hatszázan, ha vagyunk. Sokan elmentek, olyanok is, akik könnyen boldogulhatnának itthon is. Én ebbe annak idején belekóstoltam. 15 évig éltem külföldön, de visszajöttem. Remélem a falumbéliek többsége is visszajön, hogy itthon tegye a dolgát a megmaradásunkért. Van miért dolgoznunk, hiszen a Doroszlói Szentkút a térség legnagyobb zarándokhelyévé vált és sok ezren zarándokolnak el ide. Ma már nem csak Kisboldogasszony napján jönnek távoli vidékről a magyarok, hanem egész évben, ami a falu jövője szempontjából új lehetőségekkel lecsegtet – mondja Diósi János.

Mezei Erzsébet székelykevei születésű, ma Zentán élő képzőművésznek, pedagógusnak és művésztelep-vezetőnek legalább annyira fontos a szervezőmunkája, mint a grafikusként, festőként végzett művészete, amit az elmúlt évtizedekben magas színvonalra emelt. Mégis, mi jelenti a nagyobb kihívást a számára?

Először is köszönöm ezt az elismerést, nagy örömet érzek. Én ezt nagyon szeretem csinálni, épp ezért kihívásnak nem is mondanám, mert lelkesedésből teszem a dolgomat, ugyanis igénye van mindenkinek arra, hogy találkozzunk és együtt legyünk, hogy megoszthatjuk egymással a tapasztalatunkat. A fiatalok hozzák az üdeséget, az újat, az idősebbek a tapasztalataikat. A képzőművészeti alkotóműhelyek kiváló alkalmat szolgáltatnak az együttlétre. Amikor jó dolgokért, hasonlóan gondolkodó emberek össze tudnak jönni, az ilyen eseményekből, rendezvényekből szeretnék én minél többet megvalósítani, a jövőben is. A művészetbe való kapaszkodás szerintem nagyban segítheti a szülőföldön maradást, mert ez egy életforma, ami szebbé és teljesebbé teszi az életünket. Viccesen azt szoktam mondani, hogy van egy kötelező, meg egy szabadon választott életem. A kötelező keretében csinálom a mindennapos dolgomat a családban, a munkában. Ugyanakkor van egy lehetőség, ha odajutok, hogy alkothatok a művészetben, a közösségben, az már egy más gondolatvilág, más közeg és lételem tulajdonképpen, ami engem és másokat is éltet.

Kalapis Sztoján szalézi atyától, a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség elnökétől, a muzslyai Emmausz fiúkollégium vezetőjétől megkérdeztem, mi a fontosabb számára: a cserkészet, vagy az a kollégium, amelyet a Don Bosco-i elvek alapján nevelt közösségnek épített?

Ahol vannak fiatalok, mi ott vagyunk szaléziak. Legyen szó cserkészetről, tánccsoportról, kollégiumról, iskoláról, vagy oratóriumról, a szaléziaknak ott kell lenniük. Mi olyan szerzetesek vagyunk, akik az ifjúság nevelésével foglalkozunk. Istápoljuk és támogatjuk őket, elbeszélgetünk velük és utat mutatunk nekik. Elvezetjük őket Jézushoz. A siker nem csak tőlünk függ. Ez egyrészt Isten akarata, Jézus támogatása, másrészt ha a fiatalok igent mondanak, akkor érdemes értük benyúlni a parázsba és kiszedni a gesztenyét. Ha a fiatalok akarják és ha Isten áldása megvan, akkor csináljuk tovább, ameddig lehet. Jelenleg 54 diákunk van a kollégiumban. Hálás köszönetet mondok a magyar kormánynak, hogy folyamatos támogatásának köszönhetően legutóbb megépülhetett a tornaterünk, hét új szoba, egy új előadóterem és az iroda. Az elismerés meglepetés volt a számomra. Köszönet a cserkésztestvéreimnek, akik javasoltak erre a díjra. A velük való együttműködés arra ösztönöz engem, hogy tovább haladjunk előre.

Hosszú volt Dr. Pénovátz Antal nyugalmazott tanár, nyelvjárás- és néprajzkutató útja Csantavérről, ahol született több állomás érintésével eljutni Pacsérig és megírni több néprajzi, helytörténeti vonatkozású könyvet…

Igen, hosszú és keserves volt az út, ami azt illeti, mert az ötvenes években nem csak az ember igyekezetén múlott sorsának alakulása. 1959-ben az volt a terv, hogy Dr. Penavin Olga tanárnő mellé kerülök tanársegédként a Magyar Tanszékre, de mivel kiderült rólam, hogy nem vagyok párttag, az akkori illetékes megfúrta ezt az elképzelést. Visszakerültem Pacsérra, tanítottam, közben Szegeden ledoktoráltam. 16 évet lehúztam a közigazgatásban is, közben passzióból végeztem a néprajzi kutatásokat és írtam. Közben hat, vagy hét könyvem jelent meg. Az utolsó falumonográfiám a napokban hagyja majd el a nyomdát. A díj kapcsán elmondanám, hogy jóleső érzés, hogy az ember tudja, hogy számon tartják, megbecsülik, értékelik és ez belülről úgy melengeti.

Ternovácz István

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!