Holt-szezon

Szabó Angéla csantavéri újságírónő az elmúlt években több mint negyven, a délszláv háborúban elhunyt férfi családját kereste fel és interjút készített a még élő családtagokkal (ahol lehetett). A munka egy részét támogatás nélkül végezte, ami becsülendő, hiszen „szabadúszó”, azaz nincs állandó bevétele. A könyv megjelentetésének gondolata még csak kirajzolódni látszott, amikor felkerestem Csantavéren és – jellemzően - még ő adott egy nagy láda almát az Apáczai Diákotthon lakóinak. A Nemzeti Kulturális Alapnál Szabó Angéla támogatást nyert a könyv befejezéséhez. A következő évben pedig ugyancsak a Nemzeti Kulturális Alap nyújtott támogatást a kiadáshoz. Mivel az összeg nem fedte a teljes költséget, Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnökének köszönhetően színes képekkel, szép kiadásban nyomtathatta ki az újvidéki Danielprint nyomda a Holt-szezont. A könyv 1000 példányban jelent meg. A katonatörténetek előszavát Márton Attila újvidéki újságíró készítette. A borítóterv Markulik Balázs csantavéri (Szegeden élő) grafikus munkája.

A szerző alábbiakban vall a könyvéről:

„Motoszkál az emberben szüntelenül az érzés, hogy ők már békében nyugodhatnak, mi viszont még NEM… Többek között ez a gondolat vezérel az 1990-es évek délszláv fegyveres konfliktusaiban elhunyt vajdasági magyarok felkutatásában. A lecinezett, bádog katonakoporsók lakói már bevégezték a sorsukat, számunkra viszont, akik életben maradtunk, adódik még jócskán feladat az akkori szörnyűségek feltárása és dokumentálása terén.

Felelősségünk van abban, hogy a húsz évvel ezelőtti események ne merülhessenek feledésbe. Már csak azért sem, mert ez a mostani Szerbia, amelynek csúcspolitikusai közül többen maguk is megjárták a horvátországi meg a boszniai hadszíntereket, még két évtized múltán sem képes szembenézni a múltjával. Igaz ugyan, hogy eddig 46 háborús bűnök elkövetésével vádolt állampolgárát kiszolgáltatta a hágai Nemzetközi Törvényszéknek, és az ott hozott ítéletek szerint összesen 1125 évnyi börtönbüntetést szabtak ki rájuk, azok súlyossága azonban számos esetben erősen megkérdőjelezhető. A bíróság ugyanis egyetlenegy szerbiai vádlott ügyében sem mondta ki azt, hogy a Jugoszláv Néphadsereg és az önkéntesekből toborozott szabadcsapatok által megszállt horvátországi és bosznai-hercegovinai területeken, illetve a szerb katonaság és rendőrség agressziója nyomán, Koszovóban népirtás történt volna. Aztán: Szerbia mindmáig nem számolt el az általa megnyitott négy hadszíntéren eltűnt civilek életével és a saját halottaival sem – nem tárták fel maradéktalanul a tömegsírokat. De az akkori, önállósulásra törekvő tagköztársaságok területén zajlott területszerzési és etnikai indíttatású összecsapásokban megsebesült hadirokkantakról és családjaikról való gondoskodás terén is akad még bőven tennivalója, hiszen az országban egymást érik a sorsukra hagyott, elégedetlenkedő háborús veteránok utcai tüntetései.

A Holt-szezon egy kísérlet a bácskai és a bánáti férfiak végtelenségig lecsupaszított katonatörténeteinek sallangmentes, díszítések nélküli közreadására – lejegyezve úgy, ahogy azt az általam felkeresett családtagok/hozzátartozók a visszaemlékezéseikben elmondták.

Eddig 65 olyan áldozat neve került elő, aki a horvátországi és a bosznia-hercegovinai etnikai összetűzésekben, illetve a NATO Szerbia elleni légitámadása idején vesztette életét.

Vannak közöttük olyanok, akik épp csak betöltötték a 18. életévüket, máris megkapták a katonai behívót, majd pedig (a békeidőben normálisnak számító féléves katonai kiképzés helyett) alig háromheti laktanyáskodás után a harctérre kerültek. Például a szinte még gyereknek számító, topolyai Becskei Sándor, aki jóformán fel sem ocsúdott a katonaélet okozta meglepetésekből, máris a lőporfüstös Eszéken találta magát, ahol szinte esélye sem volt az életben maradásra. Holttestét éveken át hiába keresték a szülei, mert azt egy belgrádi jeltelen sírba eltemették, és csak 16 év múltán bukkantak rá, amikor már a szülők sem éltek. Hasonlóképpen megrázó a padéi Mókus Zoltán esete is, aki Koszovóban vesztette életét, és akit a saját szülőfalujában azonosítatlanul helyeztek a sírba. Majd az egy évvel későbbi exhumálás után őt is, mint Becskeit, újratemették.

Sok-sok magyar férjet és édesapát a hadsereg tartalékos állománya tagjaként állítottak hadrendbe, aki pedig nem volt hajlandó eleget tenni a behívó parancsnak, az rejtőzködésre, menekülésre kényszerült. Nem ritkán a családi házból elővezetve tuszkolták be egyenesen a katonai rendőrség terepjárójába a kiszemelt áldozatokat. Így jártak az óbecsei Vajda testvérek is (akiknek korábban még behívójuk sem volt), ötük közül hármat egyazon este vittek el Horvátországba. János épségben hazatért, Imre megsebesült, István pedig meghalt. Ugyancsak szívbemarkoló a Kishegyes község területéről Baranyába szállított 3 autóbusznyi tartalékosnak a sorsa, akiket rossz és hiányos hadi felszerelés nélkül szinte tálcán kínált fel a horvátoknak a saját katonai vezetésük. A Bácskából elhurcolt tartalékosok lövészárokba és bunkerokba beásva magukat, egyedül igyekeztek tartani a frontot, miközben a feletteseik egész éjjel az egyik városi vendéglőben szórakoztak. Akkor két kishegyesi, egy kúlai és egy sziváci magyar tartalékos katona halt meg.

Gyatrán fizetett zsoldosokról, hazaindulásuk előtt pár nappal kivégzett önkéntesekről is szólnak a katonatörténeteim -- olyan vajdasági magyar férfiakról, akik saját elhatározásukból vettek fegyvert a kezükbe, és mentek el harcolni a távoli boszniai hegyekbe vagy pedig a NATO által 3 hónapon át bombázott Koszovóba. Közöttük is rendhagyónak számít a nagykikindai Kalocsány család, a maga nem mindennapi háborús élményeivel. Az édesapa mellett ott harcolt a két kiskorú fiúgyermeke és három hónapon át a felesége is. Mégsem lettek háborús nyerészkedők, sem pedig hadigazdagok, nem is fürdőmedencés luxusvillában, hanem szinte nyomorban élnek, albérletben és valamennyien betegen. Egyetlen luxusuk a megmaradt, a meghagyott csupasz életük.

„A magyarok kiválóan harcolnak. Egyetlen gyáva magyarról sem tudok. Jobban harcoltak, mint a szerbek. Nem szöktek meg a frontról, hullottak, mint a legyek” – mondta Života Panić, a Jugoszláv Néphadsereg tábornoka 1992-ben az ország Legfelső Védelmi Tanácsának ülésén. Hogy állítása az idő tájt mennyire volt helytálló, azon nyilván érdemes lenne vitatkozni, az viszont cáfolhatatlan, hogy a harctérre küldött, kényszerített vagy a csatába maguktól, önként vonuló vajdasági magyar áldozatoknak a fele (32) még a háború kitörésének első évében (1991-ben) elesett – méghozzá az augusztus-december közötti időszakban. Tizenhatan haltak meg 1992-ben, négyen 1993-ban, ketten 1995-ben és tízen a NATO légicsapásainak idején.

Valószínűleg sokkal több elesett magyar katonáról kellene most számot adni, ha a vajdasági magyarság 1991 őszén nem tér észhez és nem lázad fel a mind erőteljesebb, erőszakos mozgósítások ellen és nem tagadja meg a katonai behívók átvételét. A hadba vonulás elleni tiltakozási hullám és a béke melletti kiállás akkoriban egyik településről (át)terjedt a másikra. Ily módon erősítve és bátorítva egymást az ellenszegülésre, a parancsmegtagadásra. Azokban az években igen nagy szerencsének számított a szerencsétlenségben, hogy olyan kisebbségi nyelven tájékoztató médiumok is akadtak, amelyek szinte küldetésüknek érezték a háború ellen való kiállást, amelyeknek volt bátorságuk felvállalni a polgári engedetlenségről szóló beszámolókat, és amelyek egészen más képet festettek az akkori őrületről, mint amilyent az állami, elvakult/elvadult nacionalizmustól fűtött, uszító háborús propaganda sajtóházaiból szuggeráltak.

Az is biztos, hogy az általam összegyűjtött katonaáldozatok száma, lajstroma még nem végleges. Nem kizárt ugyanis, hogy olyan településekről is soroztak be vagy hurcoltak el katonának magyar nemzetiségűeket (vagy már csupán a nevükben magyarokat), ahol már csak mutatóban akad néhány olyan család, amely történetesen nem szerb gyökerekkel rendelkezik.

Mint azt adatközlőim, az elhunytak családtagjai/hozzátartozói jó néhány esetben elmondták, a katonaáldozatok halála teljességgel értelmetlen volt, hiszen már sem az a jugoszlávnak mondott néphadsereg nem létezik, amelynek az egyenruháját akkor magukra öltötték, sem az az ország, amelynek a lobogója alatt harcoltak, és amely lobogóval a katonakoporsókat a temetés napján letakarták. Így a vajdasági magyar áldozatok tulajdonképpen a semmiért haltak meg.

Olyan túlélő rokonokkal is találkoztam, akik nem kívántak nyilatkozni, az elzárkózásukat pedig leginkább azzal indokolták, hogy ne hánytorgassuk fel a múltbéli eseményeket, mert azokat szeretnék már végre elfelejteni. Vagy azzal védekeztek, hogy még két évtized elmúltával sem beszélnek szívesen az akkori időkről, mert úgy ítélik meg, hogy a 90-es években elkezdődött történetnek, az életveszélyes nemzeti gyűlölködésnek máig sincs vége. Félnek a zaklatástól, a bosszútól, a megtorlástól. Számuk meglepően magas, több mint 10 katonaáldozat hozzátartozója gondolta úgy, hogy bölcsebb dolog lesz kimaradniuk a katonatörténetek sorából. Esetükben be kellett érnem az elhunyt sírhelyének/síremlékének a megörökítésével.

Kutatásaim során 30 helység 40 temetőjében fordultam meg. Az áldozatok sírhelyéről fotó készült. Ugyanúgy a témában nyilatkozó hozzátartozó(k)ról és azokról a személyes (használati) tárgyakról is, amelyeket az elesett katonáknál találtak az elhalálozásuk idején. A képanyagban egyéb kiegészítő érdekességek is szerepelnek: halálhírt jelentő távirat, temetés helyéről és időpontjáról tájékoztató gyászlap, hadi kitüntetés Slobodan Milošević és Radovan Karadžić aláírásával.”

Egy megrendítő történet a sok közül. A 21 éves, törökbecsei Kormányos Rudolf édesapja, Kormányos László keserves vallomásából: „A bátyám kísért el, amikor a belgrádi katonakórházban azonosítanom kellett volna a holttestét. De nem intéztünk semmit, csak tartoztunk az ördögnek egy úttal. Nem is láthattam a fiamat. Nem engedélyezték. Azt a helyiséget soha nem fogom elfelejteni: százával sorakoztak benne a hullákat rejtő koporsók, stószolva, mint az erdőben a kivágott, glédába rakott ölfák. Csak hoztak nekem egy pléhkoporsóba zárt valakit vagy valamit – fogalmam sincs, ki volt, mi volt benne. Ide jöttek vele a házhoz, innen pedig ágyútalpon vitték ki a temetőbe, egyenesen a kijelölt a sírhelyhez. Ott már nem ravatalozták fel. Közben a temetőbe vezető utat, utcákat lezárták.

A Holt-szezon az első olyan könyv, amely e fiatal áldozatok sorsáról emlékezik meg.

Nagy Margit