Történetek kórházakból

Vannak emberek, akik nem éreznek testi fájdalmat. Meghorzsolják a kezüket, odanyúlnak a forró kályha lapjához, az ujjukkal játszanak a gyertya lángjával – és az idegrendszerük nem riasztja őket, hogy baj van. A jelenségről esettanulmányok alapján már több évtizeddel ezelőtt tanultunk a belgrádi pszichológia tanszéken, azóta az internetet is elárasztotta a téma, sőt a Doktor House című, egy különc orvosról szóló kórházas tévés sorozatban fel is dolgozták Hannah Morgenthal fiatal lány esetét, aki az idegrendszerének zavarai miatt nem érzett fájdalmat, és a fogaival saját magának ejtett súlyos sebekkel került kórházba. Számomra újabb érdekesség, hogy egy idős angol nőnél csak a csípőműtétjekor azonosították a genetikai betegséget, aminek következtében nem érez fájdalmat, és a kutatók rögtön jelentkeztek is, hogy az ilyen genetikai mutációk irányt adhatnak a fájdalomcsillapítással kapcsolatos további felfedezésekhez.

Ezek az ismereteim járnak az eszemben, miközben a zombori kórház sebészeti blokkjának harmadik emeletén ülök egy szobában, és a törött alkaromba már beadták a fájdalomcsillapító injekciót. Miután Nagypénteken elestem Újvidéken, és ott begipszelték a kezem, további kezelésre ott nem fogadtak, lévén, hogy bezdáni lakcímem van és így a zombori biztosítóhoz tartozom. Hiába az idős szülőről kórházi kezelés esetén gondoskodni tudó szűkebb család bárhol Szerbiában, a beteget kezeljék ott, ahol be van jelentve – ez a feudális berendezkedés uralkodik a szerb egészségügyben a digitális adatrögzítés és internet világában is. Ezt egy velem egy szobában fekvő cservenkai asszony esete is bizonyítja, akinek a fia Újvidékről három zombori ismerősét is megkérte egy nap leforgása alatt, hogy hozzon be az anyjának ásványvizet, gyümölcsöt, és végül a harmadik pénzt egy ortopédiai eszközre a kórház patikájában...

A kórházi épület, ahol vagyok, a zombori önkormányzathoz tartozó „társult munka alapszervezetekben” dolgozó emberek önkéntes helyi járulékából épült fel. A múlt század hetvenes éveinek közepe táján a szocialista időkben is nagyszabásúnak minősített politikai akció zajlott akkoriban a zombori községben, amiről kezdő újságíróként magam is sokat tudósítottam. Végül az emberek megszavazták, hogy a nettó fizetésük („személyi jövedelmük”) 5% százalékát öt éven át a zombori község nagy beruházásaira fizessék be (az állam helyett), közöttük a sebészeti blokkra, aminek építése 1977-ben kezdődött és tíz évre rá fejeződött be. A délszláv háború alatt háborús kórház lett, lepusztult, és már csaknem tíz éve, 2017 óta politikai program a teljes rekonstrukciója, esetleg teljes újjáépítése – de mindez a mai napon is várat magára. Itt ülök tehát az épület harmadik emeletén és az orvosokra bízom magam, akik műtét nélkül, tapintással és erős fogásokkal próbálják helyre rakni elcsúszott és tört csontjaimat. A nagy üvegfalon át az előttem elterülő város tornyait nézem, és gondolataimat arra koncentrálom, hogy lám, az egészséges idegrendszerem az érzéstelenítés ellenére is jelzi a szörnyű fájdalmat. A beavatkozás után végül mégis rosszul leszek, legalább négy nővér mosdat és vigasztal, és tíz perc után jobban vagyok, az orvosoknak a gyógyulásomra vonatkozó pozitív előrejelzése pedig megvigasztal.

A kórházi ágyon már azon töprengek, hogy egy kórház állapota milyen találó tükre annak, hogy az aktuális államhatalom hogyan viszonyul az egészségügyhöz, s az által az emberek mindennapjaihoz. És már újra itt a párhuzam Szerbia és Magyarország között. Amikor Magyarországon Magyar Péter immár leendő magyar kormányfő az Orbán-kormány ellen kampányolt, WC-papírt vitt a kórházakba, és a lepusztult állapotokról beszélt. Igaz, akkoriban nagy téma volt a Magyarországnak járó EU-s pénzek blokkolása - amit a Tisza EP-képviselői is támogattak – ám mostanában kiderült, hogy az országon belüli pénzekből is juthatott volna az egészségügyre, csak éppen más célra költötték. A sors úgy hozta, hogy éppen hónapokkal ezelőtt műtötték barátnőmet Budapesten az Uzsoki Utcai Kórházban. Többször meglátogattam, és a családja is. A szoba, ahol feküdt, tiszta volt, mint ahogy a folyosók is. Csak épp a fürdőszobát nem lehetett használni, szükség esetén a szomszéd kórteremhez tartozóhoz kellett menni. Érdekesmód, az én zombori kórházi szobámhoz tartozó mosdóban sem működött a WC-tartály – itt egy vödör szolgált megoldásul. Barátnőm fiai a budapesti többhónapos kórházi tapasztalataikat azzal zárták, hogy minden ellátási probléma és szemmel látható baj ellenére a pesti kórházak kiválóan teszik a dolgukat, mert mind az orvosok, mind a kísérő személyzet rendkívül előzékeny és odaadóan, lelkiismeretesen dolgozik. Ezzel a gondolattal zárnám az én zombori kórházi tapasztalataimat is: lepukkant épület, ám empátiát sugárzó, előzékeny orvosok, kedves és segítőkész nővérek.

A fájdalom pedig, ami ép idegrendszer esetén intő figyelmeztetés, hogy valami nincs rendben a testünkben, belső feszültség és igazságérzetünk lázadásának a formájában köszön vissza a lelkünkben, amikor a társadalmi ügyekben látjuk meg a bajokat. Ezzel pedig már a közügyek intézőinek is számolniuk kell, ha meg akarják tartani a politikai hatalmukat. Magyarországon váltás történt, lehet, hogy a kórházi történetek miatt is.