Lamentálás közpénzek miatt

Minden rosszban van valami jó – vigasztalnak barátaim, miután nagypénteken elestem, és eltört a bal kezem. Tényleg jó, hogy egy töréssel megúsztam és hogy az újvidéki sürgősségin rendkívül gyors és alaposnak tűnő segítséget kaptam.

Újvidéken a limáni piac közelében az egyik zebrán áthaladva egy pillanat alatt elveszítettem az egyensúlyom, és úgy hasra estem, hogy az állam állított meg. Az első gondolat, ami átvillant, hogy eltörött az állkapcsom, de rögtön megnyugodtam, amint ki tudtam mondani az első mondatot, hogy jól vagyok, csak éppen sárban fekszem a zebrán. Többen is segítettek felállni, és jó volt érezni, hogy állni is tudok.

A sürgősségi központban két doktornő is megvizsgált, különösen az arccsontjaimat, és biztos, ami biztos alapon röntgenre küldött a fejem, a kezem és a térdeim miatt. A laboratóriumban vérmintát is vettek, s végül az összes lelettel eljutottam az ortopédiára, ahol a fiatal orvosok és segédjeik meg is vigasztaltak, hogy máshol semmi bajom, még csak repedés sincs, csupán az alkarom tört el. Műteni nem kell, de gipszelés előtt helyre kell tenni a csontokat, s az bizony fájni fog…

Hogy miért is mesélem mindezt? Mert rajtam kívül bizonyára más naiv emberek is vannak, akik nem tudják, hogy a városban egy elesés akár üzlet is lehet. Miután az igazán gyors és kedves mosollyal kísért, alig két órás ellátás során alaposan kikérdeztek, hogy hogyan is történt a balesetem és netán meglökött-e valaki, vagy autó vágott elém, és én mindenre nemmel válaszoltam, a gipszes fiatalember megkérdezte, hogy tudom-e, mennyi bajuk van a nemzeti kisebbségekkel („sa našim nacionalnim manjinama“)? Mivel a nevem és némi magyaros dikcióm alapján bizonyosan kisebbségnek azonosított, épp szólni akartam, hogy íme én egy csendes páciens voltam, és nem is jajgattam hangosan, amikor a tört karomat igazították, ő megelőzött, és rövid magyarázatot adott. „Bizonyos kisebbségi körökből“, ha valakit valamilyen baleset ér bárhol, vagy éppenséggel mímel egy elesést, vagy meghorzsolja magát, azonnal a sürgősségin teremnek azzal a kijelentéssel, hogy a baj az utcán történt, mert a járdán vagy az úttesten lyukak, kátyúk voltak. Órákon át lefoglalják ily módon az osztály dolgozóit, és ha szerencséjük is van, és a zárójelentésben benne van, hogy volt némi sérülésük, máris mennek az ügyvédhez, és perelik a várost.

Újvidéki barátaim később megerősítik, hogy tudnak ilyen esetekről, de a szereplők nem feltétlenül „bizonyos körökből” valók. Az emberek már jól ismerik a várostól elvárható kártérítés lehetőségét, és sokan balesetük helyszíneként valóban nem karbantartott járdát, vagy éppen zebrát jelölnek meg. Ismert az is, hogy az ügyvédek közül kihez kell fordulni ilyen esetekben. Sikeres per esetén a kárvallott 130 ezer dinárt kap, ebből 30 ezer az ügyvédé, 100 ezer a sérülté.

Később ugyanilyen kárvallott-ügyvéd relációkról beszélnek bezdáni rokonaim is, itt azonban nem a kátyúk, hanem a kóbor kutyák a baj okozói, és sajnos a legtöbb baleset nem megjátszott, mert a kutyatámadás valós veszély. Mesélik, hogy az éhes ebek a télen még az élelmiszerrel teli zacskókat is kitépték a gyalogosok kezéből, és még szerencse, hogy közben fogaikkal nem sértették meg az illetőt. Viszont sokszor nem lehet megkerülni az orvost, mert olyan láb harapásos eset több is volt már, amikor az orvos komoly terápiát írt elő, és az azt követő kártérítési eljárás hasonlított az újvidéki gyakorlathoz: itt is 100 ezer dinár feletti összegeket fizetett a zombori községi önkormányzat, beismerve a tényt, hogy az állatvédő egyesületek nem képesek minden kóbor állatot a menhelyre vinni, így azok valóban veszélyeztetik a lakosság épségét és egészségét.

Az ilyen kifizetések közpénzekből, vagyis az adónkból történnek. Egyrészt visszaélni a kártérítési joggal (mint Újvidéken), másrészt e jog mögé bújva hagyni, hogy a gazdátlan és éhes ebek szabadon kóboroljanak az utcákon és embereket veszélyeztessenek (mint Zomborban), lényegében a mi közös pénzünk rossz felhasználása. Mindkét felhozott példa esetében az átgondolt megelőzésben jobb helye lenne, hiszen ha már fizetjük az adót, használják a közjóra, és ne tűzoltásként az egyéni elégedetlenség csillapítására.