Újvidéki aszfalton

Még nincs este 7 óra, itt az idő egy kellemes sétára, annak ellenére, hogy az újvidéki Limánon a park körüli fények mintha kissé sápadtabbak lennének. A barátnőmet várom a toronyház előtt. Távolabb állok meg, hogy lássam az ablakait, ég-e még a villany nála, elindult-e már. Igy kerülök a bokrok közötti félhomályba, innen látom, ahogy egy csinosan öltözött, harminc körülinek látszó fiatalember kilép az ajtón és megáll a lépcső előtt. Bal kezével az orrát fújja, utána olyan mozdulatot tesz, mintha lerázna valamit az ujjairól, majd mindkét kezét összedörzsöli, és elindul a Mercator irányába. Borzongok a látvány után, és nem hiszek a szememnek. Gyakran járok az épületbe, amelynek lépcsőháza mindig tiszta, a lakók mosolygósak, s ez a jelenet nem illik a régi képek közé.

Megtanultuk a Covid-járvány idején, hogy fertőtlenítő ronggyal töröljük át a boltban vásárolt dolgokat, mielőtt a hűtőbe tesszük – ötlik fel a gondolat, s máris látom magam előtt, ahogy a fiatalember leveszi a tejet a polcról, visszateszi, s utána azt valaki más viszi el, mitsem sejtve, milyen ragacsos ujjal fogta meg előtte valaki.

Barátnőmnek nem mondom el, mit láttam. Ő viszont bőbeszédű, s amikor leülünk a közeli kávézóban, máris kezdi sorolni, mi minden halmozódott fel benne. Először is, a hely, ahol ülünk, csupa dohányfüst, ami zavarja csakúgy, mint a hangos beszéd, ami miatt mi is ékesebb magyarsággal mondjuk a magunkét teázás közben. Eszembe sem jut, hogy bárkit is zavarna a nyelvünk, ő azonban utcai és buszos élményeire panaszkodik. Szerinte rendre kiszúrják, talán nem is a nyelv miatt, amit esetenként telefonálás közben használ, hanem azért, mert ő mindig csinos, ad magára tetőtől talpig, vagyis látszik rajta, hogy „echte újvidéki”. Nem is olyan régen például megvetően nézett rá egy férfi, akinek – miután az ráköpött a járdára - odanyújtotta a zsebkendőjét, hogy törölje meg a száját… A városi buszban is volt „élménye”, amikor egy fiú oldalról megpróbálta kinyitni a táskáját, ő pedig azt még szorosabban magához fogta. Az illető nem adta fel, mire ő hangosan rászólt úgy, hogy mindenki hallja: „Vidiš da ti ne dam!“ (Látod, hogy nem hagyom!). Ezek után a lopással próbálkozó mellett kapaszkodó másik fiúra is rászólt, hogy hagyják abba a manővert. Mindig ketten vannak! – okít a barátnőm: az egyik kiveszi a pénztárcát és rögtön átadja a másiknak. Az incidens úgy ért véget, hogy a két fiú leszállt a legközelebbi megállónál, ám barátnőm nem könnyebbült meg, mert nem érezte az utasok szolidaritását. Úticéljának végén is volt élménye. Egy középkorú asszony kérdezte tőle, merre van a Pál pátriárka sugárút? Először azt akarta válaszolni, hogy nem tud ilyen utcanévről, de aztán mégis megmutatta az irányt azzal a megjegyzéssel: jó ha tudja az ismertebb elnevezést, ami nem más, mint Zombori sugárút…

A város változik a sok betelepülő ember miatt, akik úgy nyomulnak utcán és buszokban egyaránt, mintha semmibe vennék a másikat – sorolja, s hogy hangulatunk ne romoljon tovább, egy vicces, de nagyon igaznak tűnő magyar újságcímet idézünk arról, hogy május elseje tájékán üres a város, mert „hazamennek az újvidékiek“.

Másnap, napfényes délutánon a Telepen sétálunk. Ha netán valaki kitett volna ott valahol egy elsötétített autóból, nem tudnám hol járok. A régi kedves házak többségének nyoma sincsen, a sok autótól még a járdán is alig lehet járni, az új többemeletes lakótömbök pedig azt üzenik, hogy itt is vége a kertes házak idejének. Megértem a háztulajdonosokat. Az egykoron a vágyunk csúcsát jelentő piros cseréptetős házak a maguk kis ablakaival, alacsony mennyezetükkel ma már javításra vagy újjáépítésre szorulnak, s ezt tudják a beruházók is, akik jó üzletet látnak abban, hogy a telepi magyarok házainak a helyébe emeleteseket építenek több család számára. Hogy eközben egy lakás a háztulajdonosnak megy, nem tétel, évek kérdése, és teljesen elvegyül a többiek között.

Az 1991-es népszámlálás adatai szerint Újvidéken megközelítőleg 180 ezer ember élt, közöttük 16 ezer volt a magyar, vagyis az összlakosság mintegy 9 százaléka. A 2022-es decemberi adatok szerint a város 367 ezer lakost számlál, tehát harminc év alatt megkétszereződött, de arányában hol van itt a 32 ezer magyar? Érdekes adat, hogy a délszláv háborút követő nagy menekülthullámok után is, mégpedig az utóbbi tíz év alatt, 25 ezer emberrel bővült a város, s egészen biztosan nem a vajdasági magyarok betelepülése miatt. Ide az ország más, kevésbé fejlett részeiből özönlenek a fiatalok, s amint megvetik a lábukat, csak ünnepekre mennek haza, mint a fentebbi újságcím is szemlélteti. Barátnőmmel soroljuk az ismerős családok sorsát, a „rég volt, szép volt, elmúlt” idők hangulatát, s azzal vigasztalódunk, hogy templomok és iskolák még vannak, olykor színházi élmény, ünnepi összejövetel, társas est is megerősít, és újság és könyv is akad. De körülöttünk a kávézóban, odakint a limáni járdán és a telepi utcákon kóborolva már nem várjuk ismerős arcok közeledését, csupán megpróbálunk némi figyelmeztető gesztusokkal tanítani másokat például azzal is, hogy a járdán jobbra tartunk, ha pedig nagy csoportot alkotó család jön velünk szembe, félreállunk (ők biztosan nem!), sőt a gyerekkocsit toló anyától is távolra sodródunk, mert az szinte biztosan a lábunkra tolja a kereket, miközben telefonál. Elszomorodtunk? Nem. A magunk sajátos dacszövetségébe ágyazódva vívjuk a magunk kis kultúrharcát, hogy amíg tehetjük, jelezzük ebben a betondzsungellé váló városban: volt egyszer egy másmilyen Újvidék is, s egyszer talán jobb is lehet, mint mostanság.

Március 18-án este Budapesten Zorán koncert az Arénában. Benne a Kabát dal: „Az életünk egy nagykabát/ Elhordjuk, mert ránk adják (…) Ez jár nekem, hát felveszem/ Hát elhordom, elviselem”...