Búcsú Sztrikovits atyától

Sztrikovits János atya
Sztrikovits János atya

2022. november 18. [12:24]

Betűméret:                     

Amikor eljutott hozzám Sztrikovits János atyának a halálhíre, az első gondolatom az volt, hogy mennyire fog hiányozni! Nagyon-nagyon, mert az életünk számos ponton kötődött egymáshoz a Bezdán és Újvidék közötti ingázás, az egyházi és a családi élet, és az újságírói munka folytán is.

Emlékek, kimondott és félbehagyott mondatok, biztató gesztusok képei jelennek meg, amelyek mögött a ragaszkodáshoz és a megbecsüléshez, a hithez és a reményhez kötődő érzelmek húzódnak meg, így most Sztrikovits atyáról nem lehet másként, csak az érzelmek hangján beszélni.

Szülőfalujához, Bezdánhoz való ragaszkodása abban is megnyilvánult, hogy bennünket, földijeit mindig tegezte és ez kötelező volt az ő irányába is. Így, tegeződve könnyebb volt elképzelni az egyszer volt diákot, ahogy korán kel, jó sokat gyalogol a bezdáni vasútállomásig, hogy elérje a korai vonatot és ott legyen a tanításon a zombori gimnáziumban. Szívesen mesélt a gimnáziumi éveiről, a magyar osztály időnkénti keserveiről és a tanárok által csodálatosan jött egyszerű (nem éppen politika-mentes) megoldásokról, a zágrábi teológiai tanulmányairól, de arról is, hogy egy pap hogyan gazdálkodik a rá bízott parókián nem csak a hivek lelki életét, hanem hétköznapi megélhetését is ápolva. A történetek folyamának sokaságában emlékezetes az ókéri szolgálata, ahol a múlt század 70-es éveinek a legelején teljesítette papi hivatását, és a házvezetőnője rábeszélésre a rendelkezésre álló nagy kertet (vagy szántóföldet, már nem is emlékszem) paprika termesztésre használták, ő maga is részt vett a palántázásban, kapálásban, s meg is lett az eredménye. A paprika bőségesen termett eladásra is. Soha annyi pénzünk nem volt! - mesélte egy interjúban, ám a pénz őt valójában nem érdekelte. Szerényen élt, a lehető legszerényebben, autó azonban kellett, hogy oda utazhasson, ahova hívják, vagy ahol éppen szükség van rá.

Mi újságírók azért is szerettük, mert kérdéseinkre mindig célirányosan válaszolt. Akkor is, amikor például menet közben megállítottuk a doroszlói zarándokok között, hogy meséljen a doroszlói szent helyről és Szűz Mária születésnapjáról, vagy akkor, amikor politikával is összefüggő nyilatkozat kértünk tőle, például templomok felújításáról, a városi önkormányzattal való kapcsolatokról… De, érzelmeinkre hatva, a miséken mondott prédikációival is gondolkodásra ösztönzött, például arról, hogy miért is maradt fenn olyan kevés feljegyzés Szűz Máriáról és Jézus Krisztus gyermekkoráról. Gondolom, a rádiós kollégáknak is könnyű dolguk volt, amikor vallási műsorokban kértek tőle ismertetőket, lélekápoló gondolatokat.

Na és, a rábízott, hittant tanuló gyerekeket is nevelte! Az élet elfogadására, az örömünnepek megélésére biztatta őket. “Sokat köszönhetek neki, hogy ma is a hit útján járok” - írta róla Simon Vilmos egyetemi tanár, egykori növendéke, aki a lányommal együtt járt hittanra Újvidéken a Mária Neve nagytemplom plébániájára, miközben a lányom első mondatai a halálhír után arra vonatkoztak, hogy Sztrikovits atya miséi, prédikációi összekovácsoló erővel bírtak, segítettek a szeretet útján haladni, és még nyugdíjas éveiben is erősítette a hitünket…

A tanítványai életébe beírta a nevét.

Ott és akkor bukkant fel, amikor éppen nagy szükség volt rá. Véletlenszerűen, de ott volt, amikor jól esett megosztani a gondolatokat vagy éppen iránymutatást kérni tévelygéseinkben. Erre csak egy példát említenék meg. Éppen Újvidék főterén siettem át, és felnéztem a templom irányába fenyegető, Meštrović-féle Svetozar Miletić szoborra, és a szobor áthelyezésének a gondolata suhant át a fejemben, hogy ne a katolikus templom felé tartsa az öklét az egykori polgármester. Sztrikovits atya valahonnan ott termett előttem, s miután átöleltük egymást, el is mondtam a gondolataimat. Nem várt politikai kommentárt fogalmazott meg, emlékezeteset: hadd álljon ott, hadd tudja a ma embere és az ide látogató turista is, hogy a magyar királyság alatt is volt már demokrácia, és hogy lehetőség volt a nemzeti alapú politikai szerveződésre, ám az elszakadási törekvést nem vették jó néven…

Magánemberként talán nem is ismertük, mert ő mindenben magánember volt. A hivatalos egyházi ügyekben, szertartásokon és miséken egyaránt, mert mindig éreztette velünk, hogy egyazon közösségben élünk egymással. Hétköznapi, polgári ruhát viselve is maga volt a csodatevő, hiszen ekkor is, a legegyszerűbb szavakkal megfogalmazott példabeszédeket mondott útmutatóul problémás szituációkban, de az élet szépségeinek megtalálására célozgazva is. Például arról, hogy milyen jó kertészkedni: az újvidéki belvárosi plébánia kertjébe telepített kivi-ültetvénye ámulatos emlékkép. És volt jó humora is, meg is tévesztett egyszer, amikor megdicsértem az újvidéki nagytemplom főoltárának a virágdíszeit, a mérnöki pontossággal felsorakoztatott nyíló amarilliszeket. “Az öreg pap nevelte őket” - mondta mosolyogva, én meg rácsodálkoztam, hogy öreg pap is él a plébánián, akit nem ismerek. Persze, a titokzatos öreg pap ő maga volt, pedig nem is volt öreg, és számunkra sohasem lesz az, mert őrizzük a mosolygós, biztató tekintetét, életerőt sugárzó mozdulatait.

Lehet hát őt elfelejteni? Lelkünkben a szép emlékek és az iránta érzett hála, ő maga pedig az égi utakon járva is velünk lesz és a szivünkben él tovább.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások
Tietze Jenő
2022. 11. 19. [ 02:06 ]

Az egyetemen megismerkedve kiváló barátok lettünk azaz triumvirátus: Czindel-Sztrikovits-Tietze. Ha együtt voltunk és gyakran, Zágrábban bűnnek számított, hogy "anyanyelvünket gyakoroljuk" és nem a hivatalos nyelvet. - Szolgálati beosztásaink eléggé eltávolítottak egymástól, de a barátság megmaradt. Ők már az örökkévalóságban várnak, de újra találkozunk. Akkor majd az angyalok nyelvén gyakoroljuk "anyanyelvünket"!


Bercz Amália
2022. 11. 19. [ 01:15 ]

Nagyon meghatóan szép megemlékezés! Isten ölelje végtelen szeretetébe.