Szobrok

A lélektan szívesen fordul a beleélés és a vizualizáció lehetőségéhez, amikor fel szeretné tárni az ember rejtett bajait, vágyait, előítéleteit. A lelki egészség szempontjából fontos képesség, amikor átérezzük embertársaink helyzetét, vagy pedig ha előre vetítünk bizonyos helyzeteket, és az ezzel a kapcsolatos megérzéseink alapján cselekszünk.

A közösségi indentitás szempontjából is megerősítő jelként foghatóak fel a bennünk felsejlő érzelmek, amelyek aktuális jelenségek, illetve hírek kapcsán élednek. Képzeljük el magunkat, hogy ez év október 25-én ott állunk - ahol valójában sokan még sohasem jártunk - és a szemeink előtt a lelkes helyi ukránok, papokkal és szépen öltözött kislányokkal együtt, a Magyar Nemzet tudósítása szerint “búskomor, csepegő esőben” felavatják a nemzeti címerüknek is tekintett háromágú szigonyt, a “trizubot” a magyarok Turul-szobra helyén a munkácsi várban. Abban a várban, amely a magyarok történelmében több, mint ezer éves múlttal rendelkezik, hiszen a feljegyzések szerint még Szent István idejében is megvolt a maga őrző-védő jelentősége. Valahol azt is olvastam, hogy maga Munkács (talán) a legrégebbi magyar településnek is tekinthető a Pannóniában, és a magyarok erőfeszítéseinek emlékét is őrzi, lévén, hogy nagy nehézségek, sok munka árán jutottak el idáig, több mint ezer évvel ezelőtt. A magyar múlt fontos helyszínévé vált az által is, hogy történelmünk nagy nőalakja, Zrínyi Ilona itt küzdött a Habsburgok ellen a Rákóczi szabadságharc idején. Ennyi történelmi tény tudatában tehát ott állunk 2022. október 25-én és szemléljük, amint a magyarok várában felemelt obeliszk tetejére felkerül az ukrán trizub. Végre győztünk! - kiálthatnak fel a mellettünk álló ukránok, hiszen kell nekik egy győzelem-érzet, kell az a megerősítő tudat, hogy az államuk 1991 után - miután kivált a Szovjetunióból és önálló államként próbált meg szerveződni - most végre kapott egy példátlan elégtételt: a magyarok jelképe helyére, nem máshova, és nem mellé, végre felállíthatta a saját jelképét Zelenszkij elnök nagy örömére. (Ha beleéljük magunkat a jelen történéseibe, világos, hogy sem Ukrajnában, sem a világban nem történhet semmi Zelenszkij ukrán elnök beleszólása vagy beszólása nélkül). Nos, ott állhatunk a jeles eseményen ukránként, abban a tudatban, hogy végre hont foglaltunk. Hogy téves csatatérre meghalni visszük a kárpátaljai magyarokat, az is a mi érdekünk, hiszen kevesebben maradnak, akik pedig maradnak, majd nagy gyorsan vagy szépen lassan úgyis elmennek innen, mint ahogy az ukrán győzelemben vetett nagy hitében már elment legalább 4 millió honfitársunk is a reményteljes Nyugatra, de az is lehet, hogy 9 millió. De maradtunk annyian, hogy örülhessünk ennek a trizubnak, ami most mindennél fontosabb….

A magyar hivatalos politika nem igen szól bele az ilyen napi történésekbe, mert a jelek szerint úgy véli, nem ennek van az ideje. De attól ezek a történések megtörténtek és nem lehet, hogy a majdani szebb jövőben a háború után - “amelyben mindent meg lehet tenni” - ez az esetet afféle befejezett tényként kezeljék.

Mint ahogy nem lehet befejezett ténynek tekinteni az 1944/45-ös újvidéki ártatlan áldozatok emléke előtt adózó újvidéki szobor felállításának akadályoztatását sem. A kezdeményezők - a beleélési és a várható reakciókkal kapcsolatos vizualizációs képességeiket bizonyítván - nagyon óvatosak voltak: a tervezett emléktáblán nem emlegetnek elkövetőket, csak ártatlan áldozatokat, szerb, magyar és német nyelven. S hogy 1944/45-ben megtorlásként és más-más indokkal embereket öltek meg Újvidéken, arról ma már számos bizonyíték van, amiről meggyőződhetnek az újvidéki Limán városrészben tervezett emlékmű felállításának ellenzői is. Az ő negatív érvelésük egy bizonyos listára, a szoborállítás megindoklásának egy részére vonatkozik, hogy ott háborús bűnösök nevei szerepelnek. Ha ez így van valóban, aki látta a megindoklást, beszélhet erről, és talán az is kiderülhet: az ilyen nevek esetlegesen tévedésből, vagy titkon szándékos csúsztatás és akadályoztatás céljából kerültek-e papírra. Viszont, hogy háborús bűnösök nevei ismertek, az nem titok és az nem mostanság jut a szerb köztudatba: a magyar állam még a Horthy-rendszer alatt bírósági eljárást folytatott az újvidéki razzia felelősei és elkövetői ellen, a nyomozás során bizonyára számos gyanúsított és elkövető neve került a periratokba. Az eljárás egyik kezdeményezőjének a tiszteletére Újvidéken még mindig van Bajcsy-Zsilinszky Endréről elnevezett utca, vagyis “ulica Bajči Žilinskog“. Az 1944/45-ös ártatlan áldozatok nevei után sokkal később nyomozott az egyre több tényfeltáró, akinek adatait történészek fogták egybe, szembesítve a tények elhallgatásának fizikai vagy lelki haszonélvezőit azzal, hogy a feledésnek ama bizonyos fátylával nem lehet minden bűnt eltakarni. Most, hogy Újvidéken egy olyan szobor felállításáról született döntés, amely az 1944/45-ös háború-vég dicsőséges napjainak dicstelenségére is emlékeztet, kemény szembenézést követel azoktól, akik még mindig az egykori győztesekkel azonosulva azok bűneinek a tagadásába menekülnek, vagy pedig a saját veszteségeik és traumáik miatt a kollektív büntetést igazolják. De ez az (ő érzelmeikbe beleélve és reakcióikat vizualizálva) óvatosan megtervezett szobor a számukra is megkönnyíti a szembenézést a magyarok, németek, szerbek, horvátok és mások ellen elkövetett bűnökkel, hiszen csupán, és tényleg CSUPÁN - nevek nélkül - ártatlan áldozatoknak állít emléket.