Barbárság

Azon gondolkodom, mi lenne velem, mit is éreznék, ha valaki eltávolítana egy számomra liturgikus értékű emléket valahonnan a környezetemből. Például a bezdáni temető kálváriájának valamelyik stációját, vagy a keresztet a Nagy és a Kis utca kereszteződésénél, amely nélkül a főútról szinte elképzelhetetlen jobbra fordulni a Dora híd irányába.

Ezek a tárgyi emlékek összenőttek velünk, kapcsot képeznek az őseink és a jelen generáció között, és ha valaki rájuk törne, az az életünk egy darabjára törne. Barbárság lenne, ami a mi fájdalmunkon túlmenően az elkövető lelkületéről mindent elárulna.

Gondolom, így érezhettek az újvidéki keresztények is, amikor 165 évvel azután, hogy a katolikus nagytemplom előtt a város főterének díszét és az itt megforduló emberek égi magasságokhoz szóló sóhajait hallgató Szentháromság szobrot 1947-ben lebontották, darabjait pedig szétszórták, hogy vissza se lehessen állítani. A főtér szimbóluma immáron a Svetozar Miletić egykori polgármestert ábrázoló Ivan Meštrović-féle monumentális alkotás, annak a polgármesternek az emléke, aki az egykori monarchiában a magyar domináció ellenében a szerbek és más nemzetiségűek demokratikus jogaiért harcolt (és az átkos monarchiában szerbkét Újvidék polgármestere lett). A szobrot az új nemzedék megszokta, a magyarok is, akik immáron már jogilag is és fizikai értelemben is kisebbségi pozícióból szemlélhetik az ő nemzetük ellen fellépő egykori polgármester alakját, mint a történelmi változások sajátos jelképét és a realitások elfogadásának a szimbólumát. Ez a fájdalommal elfogadott és lezárt múlt, de van fájó jelen is.

A kárpátaljai Munkácson, a történelmi várban felállított Turul-szobrot napjainkban, az európai demokrácia idejében - ez év október 13-án -, a helyi képviselő-testület határozata értelmében leszerelték, hogy a helyére az ukrán állami kiscímer, a háromágú szigonyt ábrázoló trizub kerüljön.

Az iskolában tanult kellő történelmi ismeretek hiányában, na és a második világháborúban átélt háborús traumák következményeit elfojtani próbáló szüleink óvó-védő gesztusaiból eredően a kisebbségbe került magyarok, így mi vajdaságiak is, a magyar történelemből úgy szemezgettünk, ahogy tudtunk. Meglelt történelmi könyvekből, ismerős mesefák titkon elmondott történeteiből, és a rádióban elhangzott félmondatokból leszűrt tanulságokból. Így történt, hogy a Turul madár legendája után azt követően kezdtünk kutatni, hogy szép emlékű Lakatos Rudi bácsi a Gidrán vendéglőben késő éjszaka - amikor már a vendégek zöme távozott - elhúzta az „ott ahol zúg az a négy folyó“ refrénjéről ismert nótát, amelynek vigasztaló üzenete is a fülbe csengett, hogy Erdélybe visszaszáll „a magyar Turulmadár“. Az önerősítő éjszakai nótázásról beszámoló felnőtteket hallgatva nekünk gyerekeknek már csak az maradt, hogy nyomozzunk a mesebeli madár, a Turul, a mitikus sólyom után, amelyről megtudhattuk, hogy a legenda szerint több, mint ezer évvel ezelőtt elvezette a magyarokat Pannóniába.

A Turul-szobor, amely most éppen az ukránoknak volt útjában, a munkácsi vár bástyájára az ezer éves országalapítás alkalmából került valamikor a 19. század végén, 1896-ban, tehát jóval azelőtt, hogy a Szovjetúnió, és pláne az ukrán állam megalakult volna. De jöttek a történelmi fordulatok, a szobrot a csehszlovák hatalom 1924-ben eltüntette, a bronz maradványokat a szovjet hatalom 1945-ben beolvasztotta, ám azután jó irányban vett változás derengett és 2008-ban az ukrán hatóságok bábáskodásával ismét felállították, az Amerikában élő Pákh család pénzéből, azt jelezve, hogy a történelmi tényeket nem vitató békés együttélés időszaka következik. Tartott ez a mostanáig, amikor is a magyarok jelképe ismételten útjában volt az éppen aktuális hatalomnak, amely ugyanakkor - állampolgársági kötelességükre hivatkozva - nem válogat és besorozza az alig több, mint százezres közösséget alkotó kárpátaljai magyarokat is a több tíz milliónyi ukránok hadseregébe. Ott kellenek a magyarok, áldozatnak.

Ilyenkor persze, amikor háború van, és emberi életekért aggódunk, az ilyen incidensekkel óvatosak a politikusok, függetlenül attól, hogy azt politikai akarat váltotta ki. Magyar részről hivatalosan elítélték a munkácsi karhatalom határozatát és a kárpátaljai kormányzó józanságában és realitásában bízva a szobordöntő határozat visszavonását várják. A Mi Hazánk ellenzéki parlamenti párt azonban átsiklott az Európai Unió tagállamaitól ez év június 23-án uniós tagjelölti státussal megajándékozott Ukrajnán és annak politikusain, és a Turul-szobor ügyében egyenesen az EU-nak szegezte a kérdést, hogy miért hallgat? Miért hallgat, ha állítólag az őshonos nemzetiségek és nemzeti szimbólumok védelmét Európa alapértékeinek tekinti. Na persze, a felhívás után én nem láttam EU-s nyilatkozatot, függetlenül attól a ténytől, hogy ugyanez a párt egy provokatív javaslatot is tett az uniós szankciós politika mintáját utánozva, miszerint ki kell tiltani Magyarországról mindazon ukránokat, akiknek közük lehet ehhez, a mai szemmel egyértelműen nacionalista indíttatású szégyenteljes gesztushoz, ami jogtiprásnak minősül nemcsak magyar, hanem európai szemmel is.

Az ukránok most (másról ne beszéljünk) a magyarok tárgyi emlékét vették el, azt, ami összenőtt velük a szülőföldjükön. Ez mit üzen?

Barbárság, amiről nem akar tudomást venni az EU, hiszen most éppen azzal van elfoglalva, hogy kiképző missziót szervez az ukrán hadsereg számára.