Barbárság

Lefűrészelték és ledöntötték. Ez a tett mai szemmel egyértelműen nacionalista indíttatású szégyenteljes gesztus, ami jogtiprásnak minősül nemcsak magyar, hanem európai szemmel is.
Lefűrészelték és ledöntötték. Ez a tett mai szemmel egyértelműen nacionalista indíttatású szégyenteljes gesztus, ami jogtiprásnak minősül nemcsak magyar, hanem európai szemmel is.

2022. október 19. [15:57]

Betűméret:                     

Azon gondolkodom, mi lenne velem, mit is éreznék, ha valaki eltávolítana egy számomra liturgikus értékű emléket valahonnan a környezetemből. Például a bezdáni temető kálváriájának valamelyik stációját, vagy a keresztet a Nagy és a Kis utca kereszteződésénél, amely nélkül a főútról szinte elképzelhetetlen jobbra fordulni a Dora híd irányába.

Ezek a tárgyi emlékek összenőttek velünk, kapcsot képeznek az őseink és a jelen generáció között, és ha valaki rájuk törne, az az életünk egy darabjára törne. Barbárság lenne, ami a mi fájdalmunkon túlmenően az elkövető lelkületéről mindent elárulna.

Gondolom, így érezhettek az újvidéki keresztények is, amikor 165 évvel azután, hogy a katolikus nagytemplom előtt a város főterének díszét és az itt megforduló emberek égi magasságokhoz szóló sóhajait hallgató Szentháromság szobrot 1947-ben lebontották, darabjait pedig szétszórták, hogy vissza se lehessen állítani. A főtér szimbóluma immáron a Svetozar Miletić egykori polgármestert ábrázoló Ivan Meštrović-féle monumentális alkotás, annak a polgármesternek az emléke, aki az egykori monarchiában a magyar domináció ellenében a szerbek és más nemzetiségűek demokratikus jogaiért harcolt (és az átkos monarchiában szerbkét Újvidék polgármestere lett). A szobrot az új nemzedék megszokta, a magyarok is, akik immáron már jogilag is és fizikai értelemben is kisebbségi pozícióból szemlélhetik az ő nemzetük ellen fellépő egykori polgármester alakját, mint a történelmi változások sajátos jelképét és a realitások elfogadásának a szimbólumát. Ez a fájdalommal elfogadott és lezárt múlt, de van fájó jelen is.

A kárpátaljai Munkácson, a történelmi várban felállított Turul-szobrot napjainkban, az európai demokrácia idejében - ez év október 13-án -, a helyi képviselő-testület határozata értelmében leszerelték, hogy a helyére az ukrán állami kiscímer, a háromágú szigonyt ábrázoló trizub kerüljön.

Az iskolában tanult kellő történelmi ismeretek hiányában, na és a második világháborúban átélt háborús traumák következményeit elfojtani próbáló szüleink óvó-védő gesztusaiból eredően a kisebbségbe került magyarok, így mi vajdaságiak is, a magyar történelemből úgy szemezgettünk, ahogy tudtunk. Meglelt történelmi könyvekből, ismerős mesefák titkon elmondott történeteiből, és a rádióban elhangzott félmondatokból leszűrt tanulságokból. Így történt, hogy a Turul madár legendája után azt követően kezdtünk kutatni, hogy szép emlékű Lakatos Rudi bácsi a Gidrán vendéglőben késő éjszaka - amikor már a vendégek zöme távozott - elhúzta az „ott ahol zúg az a négy folyó“ refrénjéről ismert nótát, amelynek vigasztaló üzenete is a fülbe csengett, hogy Erdélybe visszaszáll „a magyar Turulmadár“. Az önerősítő éjszakai nótázásról beszámoló felnőtteket hallgatva nekünk gyerekeknek már csak az maradt, hogy nyomozzunk a mesebeli madár, a Turul, a mitikus sólyom után, amelyről megtudhattuk, hogy a legenda szerint több, mint ezer évvel ezelőtt elvezette a magyarokat Pannóniába.

A Turul-szobor, amely most éppen az ukránoknak volt útjában, a munkácsi vár bástyájára az ezer éves országalapítás alkalmából került valamikor a 19. század végén, 1896-ban, tehát jóval azelőtt, hogy a Szovjetúnió, és pláne az ukrán állam megalakult volna. De jöttek a történelmi fordulatok, a szobrot a csehszlovák hatalom 1924-ben eltüntette, a bronz maradványokat a szovjet hatalom 1945-ben beolvasztotta, ám azután jó irányban vett változás derengett és 2008-ban az ukrán hatóságok bábáskodásával ismét felállították, az Amerikában élő Pákh család pénzéből, azt jelezve, hogy a történelmi tényeket nem vitató békés együttélés időszaka következik. Tartott ez a mostanáig, amikor is a magyarok jelképe ismételten útjában volt az éppen aktuális hatalomnak, amely ugyanakkor - állampolgársági kötelességükre hivatkozva - nem válogat és besorozza az alig több, mint százezres közösséget alkotó kárpátaljai magyarokat is a több tíz milliónyi ukránok hadseregébe. Ott kellenek a magyarok, áldozatnak.

Ilyenkor persze, amikor háború van, és emberi életekért aggódunk, az ilyen incidensekkel óvatosak a politikusok, függetlenül attól, hogy azt politikai akarat váltotta ki. Magyar részről hivatalosan elítélték a munkácsi karhatalom határozatát és a kárpátaljai kormányzó józanságában és realitásában bízva a szobordöntő határozat visszavonását várják. A Mi Hazánk ellenzéki parlamenti párt azonban átsiklott az Európai Unió tagállamaitól ez év június 23-án uniós tagjelölti státussal megajándékozott Ukrajnán és annak politikusain, és a Turul-szobor ügyében egyenesen az EU-nak szegezte a kérdést, hogy miért hallgat? Miért hallgat, ha állítólag az őshonos nemzetiségek és nemzeti szimbólumok védelmét Európa alapértékeinek tekinti. Na persze, a felhívás után én nem láttam EU-s nyilatkozatot, függetlenül attól a ténytől, hogy ugyanez a párt egy provokatív javaslatot is tett az uniós szankciós politika mintáját utánozva, miszerint ki kell tiltani Magyarországról mindazon ukránokat, akiknek közük lehet ehhez, a mai szemmel egyértelműen nacionalista indíttatású szégyenteljes gesztushoz, ami jogtiprásnak minősül nemcsak magyar, hanem európai szemmel is.

Az ukránok most (másról ne beszéljünk) a magyarok tárgyi emlékét vették el, azt, ami összenőtt velük a szülőföldjükön. Ez mit üzen?

Barbárság, amiről nem akar tudomást venni az EU, hiszen most éppen azzal van elfoglalva, hogy kiképző missziót szervez az ukrán hadsereg számára.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!