Képmutatás

Amíg itt, a szerb oldalon vannak és szervezik az újabb próbálkozást, a helyieknek „tűrniük kell” a mindennapi életet felborító viselkedésüket.
Amíg itt, a szerb oldalon vannak és szervezik az újabb próbálkozást, a helyieknek „tűrniük kell” a mindennapi életet felborító viselkedésüket.

2022. szeptember 29. [15:51]

Betűméret:                     

Rácsodálkozok, hogy az újvidéki limáni piacon milyen jókedvű „Mityó, a magyar”. Így nevezi őt a barátnőm, egyszerűsítve a foglalkozását ennek a kedves embernek, nevezetesen, hogy hetente átjár Szegedre, megveszi az Újvidéken keresett cikkeket, visszakéri az áfát, és utána a magyar árut eladja a Limánon. A keresete csak a forgalmi adó értékének felel meg (talán annyinak sem), de ő elégedett és mosolygós. A megélhetése egyelőre biztosított, hiszen kelendő, amit áthoz. Jómagam is nála veszem a presszó kávét, és ha átszámolom, tényleg kevesebbet fizetek érte, mintha Budapesten vettem volna.

Ezek az árusok beletörődtek, hogy hetente egyszer vagy kétszer kivárják a hosszú sort az autópályán a röszkei határátkelő adó-visszaigénylési sávjában, hiszen ez is része a munkájuknak, ami a délszláv háború idején Szerbiára rótt szankciós politika hozadéka, és immáron a háborús munkanélkülivé vált emberek kényszerű foglalkozásaként él harminc éve, megérve újabb európai háborút és újabb szankciós politikát. Mint „Mityó, a magyar” meséli a sajátos boszniai szerb akcentusával, már kialakult az állandó vevői köre, s nem fél a jövőtől mindaddig, amíg megértő az állam, és itt a piacon nem kell forgalmi adót fizetnie.

Vannak helyzetek, amikor az államnak megértőnek kell lennie. És vannak helyzetek, amikor véget kell vetni az állami toleranciának.

Utóbbit mondatja velem a jelenet, amely szintén a röszke-horgosi határátkelőhöz kötődik. Kivárva hosszú sorunkat, amikor szerb oldalra érünk egy péntek esti szürkületben, migránsok szaladnak át előttünk az autópályán, a leállósávban is több autó körül nyüzsgő idegenek fogják a poggyászukat, s ahogy tovább haladunk, jobb felől látjuk a még zöldellő fák közé igyekvő csoportokat is. Félhomály van, közeleg az este, sok vándor számára itt a pillanat, hogy átjusson. Ha sikerül, az sem biztosan nyerő tett. A magyar oldalon feltartóztatják őket, s visszakísérik. S így megy ez újra és újra. A hivatalos és félhivatalos adatok szerint Szerbiában nincs több 8-9 ezer migránsnál, ellenben ők számtalanszor próbálkoznak, így immáron hivatalos adatok szerint az idén 171 ezer alkalommal állították le őket a magyar hatóságok. Amíg itt, a szerb oldalon vannak és szervezik az újabb próbálkozást, a helyieknek „tűrniük kell” a mindennapi életet felborító viselkedésüket.

Valóban tűrniük kell, miért nem védi meg a határ menti magyarokat a szerb állam ebben az áldatlan helyzetben? – szögezi nekem a kérdést kedves budapesti ismerősöm. Jól esik a kérdés, mert együttérzést érzek benne. Sok hír felsorakozik a fejemben, mindenekelőtt az, hogy Szerbia a vándorok ellátásáért pénzsegélyt kap, hogy számos gáncsoskodás közepette az EU-ba igyekszik, és ezért kifejezetten figyelnie kell az „emberi jogok” tiszteletben tartására és nem zárhatja be a vándorokat a menekülttáborokba. (Emlékezetesek a magyar tranzitzóna nemzetközi elítélése és az itt tartottak miatt a magyar államra kirótt nemzetközi büntetések és elmarasztaló kritikák.) Az, hogy a vándorok mozgását hogyan is tudja ellenőrizni a szerb rendőrség és mit tehet az emberi jogaikkal élő migránsokkal és az itteni magyarok biztonságáért, széles értekezés tárgya lehet, de a dolgok jelen állása szerint marad a megállapítás: van, amikor egy országban a vándorok iránti állami toleranciának véget kell vetni, mégpedig a saját állampolgárai érdekeinek a védelmében. Talán épp most jött el ennek az ideje, amikor amúgy is van elég bajunk. Hogy ebben a tekintetben mozduljon valami – úgy látszik – még annak is meg kellett történnie, hogy immáron az osztrákok és a csehek is megelégeljék a migrációt pozitív dolognak tartó EU és annak vezető országai által gyakorolt képmutatást. Hiszen már a sarki kocsmában is tudja mindenki, amit nem tud Ursula von der Leyen, vagy éppen Gwendoline Delbos-Corfield, hogy adott esetben a migránsok emberi jogainak és a demokráciának a tiszteletben tartását az jelentené elsősorban, ha az idegenektől gazdasági fellendülést váró országok buszokat küldenének Horgosra, vagy megszerveznék a Horvátországon keresztül történő vonatozást a Szerbiában dekkoló 8 ezer ember „jobb életének” szolgálatában, munkával és ellátással várva őket. De nem ezt teszik, mert képmutatók.

Közben az történt, egy nappal Ausztria bejelentése után, hogy szeptember 28-án Csehország is megkongatta a vészharangot és ideiglenesen rendőri ellenőrzést vezet be a Szlovákiával való 17 határátkelőn és a zöld határt is ellenőrzi, mert jelezni akarja az embercsempészeknek, hogy nem tolerálja őket tovább. Az embercsempészek ugyanis csak az idén legalább 12 ezer illegális vándort, főként szíreket, juttattak Csehországba – ezek a rendőrség által rögzített adatok, akárcsak a 125 elfogott embercsempészről szóló hír is. Szlovákia tiltakozik, a schengeni határokra hivatkozik és nem akar nagy várakozásokat Csehország felé - mint ahogy mi sem akarunk a szerb-magyar határon. (Hogy várakozás tekintetében hoz-e enyhülést a migráció témájára szeptember 3-ára bejelentett osztrák-szerb-magyar csúcs, az még a jövő zenéje.) A múltból viszont itt van egy mondat augusztus 13-áról, amikor is Pásztor István, a VMSZ elnöke mondta ki mások után sokadszor, hogy a migránsinváziót Szerbia déli határán kell megállítani. Érdekes mód, most lényegében ugyanezt mondta a szlovák miniszterelnök is, aki szerint inkább Szerbiát és Magyarországot kell segíteni a határok védelmében, mint újabb határellenőrzéseket bevezetni.

Valójában az történik most is, mint mindig. Kivárás taktikája akkor, amikor a baj mások küszöbén kopogtat, ám amikor közeleg, akkor meg jön a távoltartás igyekezete. De legalább egyfajta szembesülés ez a bajjal, és nem áthárítás képmutatással. A közeli és távoli háborúk évtizedekre szóló bajokat hoznak, erről szól az Európában tapasztalt migráció is, annak nem megoldása pedig a képmutatásról.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!