Házak és várak

A Balmoral-kastély egy olyan építmény, amit több generáció emelt az évszázadok során, és leginkább nyári rezidenciául szolgált tulajdonosainak
A Balmoral-kastély egy olyan építmény, amit több generáció emelt az évszázadok során, és leginkább nyári rezidenciául szolgált tulajdonosainak (Fotó: Shutterstock)

2022. szeptember 12. [14:37]

Betűméret:                     

A világ II. Erzsébet brit királynőt gyászolja. Tartása, mosolya, méltóságteljes kisugárzása nemcsak a róla megjelenő számos fotóról köszön vissza, hanem az emlékeinkben is feldereng, hiszen a világpolitika olyan eseményeinek volt részese, amelyet figyelemmel kísértünk újságokban, tévében, filmekben. Most, hogy a temetéséről szóló részletek napok óta az egyik fő témája a híradásoknak, talán nem jelent kegyeletsértést, amikor elámulunk a hatalmas paloták, gazdagságot sugárzó kastélyok, pompás termek láttán és ösztönösen arra gondolunk, mekkora vagyon halmozódik fel az évszázadok során családi és közvagyonként egyaránt.

A Balmoral-kastély, ahol szeptember 8-án elhunyt a királynő, egy olyan építmény, amit több generáció emelt az évszázadok során, és leginkább nyári rezidenciául szolgált tulajdonosainak. A Wikipédia szerint a régi épülettől kissé távolabb felépített új kastélyt 1856-ban fejezték be, tehát az idő vasfoga jócskán kikezdhette volna, de hétemeletes tornyával szilárdan áll, hiszen a birtokon helyben bányászott gránitból építették. S persze, nemcsak nyári rezidenciául szolgált, hanem komoly gazdálkodás is folyt itt a több mint másfél évszázad alatt, minden időkben gyarapítva a tulajdonosok vagyonát, munkát és megélhetést adva emberek százainak.

- Milyen kár ezért a szép parasztházért! – szólal meg a lányom, és valóban szívfacsaró, amit látok a közösségi oldalon: bontják az elhagyott házakat Majdánon és Rábén, olyanokat, amelyeket a bennük meghúzódó migránsok teljesen tönkretettek. A romos épület mellett árválkodó kapu-oszlopra valamikor dolgos kezek díszül is szolgáló téglákat raktak mértani pontossággal, mintha a tulajdonos ezzel is jelezni akarta volna egykoron, hogy megadja a módját, ha már építkezik. Most lebontják közpénzen, az indoklás szerint azért, hogy a helyiek életét megkeserítő vándoroknak ne legyen hova behúzódniuk. Persze, ez csak egy halvány remény, mert anyátlan-apátlan katonakorú migránsok az ezerkilométeres utak frusztrációi után bizonyosan türelmetlenek, és ha fázni fognak, nemigen jelenthet nekik akadályt egy helyiek által lakott ház bezárt kapuja sem. Ha ott laknék, ahol az elsuhanó autó kényelmes biztonságából idegen emberek csoportjait látom gyülekezni, szerintem biztosan félnék.

Ezek után logikus, hogy a bontás mellett egyrészt azért döntöttek, hogy a migránsok által tönkrement házért így kárpótolják a tulajdonost: egy tiszta telek többet ér, mintha rom van rajta. Később hallom egy ismerősömtől, hogy Zentán jó helyen vett egy régi házat a telek miatt, de mielőtt elkezdhette volna új háza építését, 6 ezer eurót fizetett ki a bontásért. Egy másik ismerősöm pedig azt mondja, hogy ha elnéptelenedő falvainkban össze lehet kötni a kerteket, hatalmas termőterületeket kaphatunk. Bánátban már példa is van rá, hogy akinek a földvásárlással nincs szerencséje, az faluszéli elhagyott házakat vesz nagy kerttel, így növeli a megművelhető területeinek a nagyságát.

Tudom, mi itt errefelé nem vagyunk királyi család, s az épületeinket sem gránitból építjük. Régi házaink legnagyobb része vályog-téglából van, vagy széna-szalmával erősített sárból verték fel, s ha a talajvíz vagy kisebb földrengés repedést okoz, az évtizedek után is fejfájást okoz. Így jártam én is a bezdáni udvari épületünkkel, aminek lebontása mellett döntöttünk. Nagy munka volt, és pénzbe is került. De nagyon fájt, éjszakákon át nem aludtam, s utólag minden pénzt megadtam volna, hogy visszacsináljuk az egészet. Végül egy kőműves vigasztalt meg, hogy majd ő visszaépíti, amit lebontottunk. Évekig tartó bánkódásomon azonban leginkább - nem a szomszéd tehenéről szóló közmondásunk szellemében – az enyhített, hogy a szomszédok is kénytelenek voltak lebontani az ugyanolyan udvari épületüket, mert a szoba sarka egyszerűen szétvált. Vannak tehát elkerülhetetlen helyzetek.

A döntések racionalitásától függetlenül azonban nagyon fájó megválni egy-egy épülettől. A városokban is, ahol az utcák elveszítik az arculatukat és a lelküket, a gomba módra szaporodó emeletes házakról pedig nem ismerjük fel a várost, ahol évtizedekig éltünk. A betelepülőknek nincs olyan kötődése téglákhoz és járdákhoz, mint nekünk. A migránsok is csak a saját céljukat akarják elérni, s eljutni az ígéret földjére Franciaországba vagy Németországba, letarolva azt, ami a mi őseinknek volt az ígéret földje, s akik - mint a bibliai Ábrahám - ezt a földet utódaiknak szánták.

Mi itt, errefelé nem vagyunk királyi család, a házaink sem gránitból épülnek, s az utódaink sem tudnak minden esetben megélni ott, ahol az őseik. Minálunk az én házam, sajnos, nem mindig lehet egyúttal az én váram is, hiába kellene, hogy az legyen, tartósan, generációkon át. Ha vigasz-lehetőséget keresek ebben az áldatlan helyzetben, az csak annyi: a lebontottak helyén épüljenek új házak, amelyek az itthoni megélhetéssel rendelkező falubeli utódok biztonságos várai lehetnek, biztonságos faluban - generációkon át.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!