Kompromisszumok nélküli évtizedek

A nemzethez való kötődés egyik legfontosabb eleme az anyanyelv, a közös nyelv használata, amihez óhatatlanul kapcsolódik családi múlt, hagyomány, nemzeti hovatartozás, kulturális örökség, történelem, és természetesen a történelem viharaival járó traumák és politikai következmények tudata. Mi, akik kisebbségi közösséghez tartozunk, több szálon kapcsolódunk a velünk élő többségi nemzethez is, az anyanyelvünkön kívül ismerjük az ő nyelvüket is, és a saját jól felfogott érdekeinket nézve, józan felfogással abban vagyunk érdekeltek, hogy minél jobb legyen a többségi nemzetnek (is), mert jó és rossz egyaránt kivetül ránk – az út, amelyen haladunk, legyen tehát a jó út.

A történelem, sajnos, nem kívánságlisták szerint alakul. Talán épp a háborúk miatt figyeljük fokozott aggodalommal a politikát, azon belül is az ukrajnai háború alakulását, de nem utolsó sorban a koszovói helyzetet, ahol többség és kisebbség – albánok és szerbek - együttélése tekintetében nincs előrelépés a háború és a NATO általi 1999-es bombázás óta sem. Aki akkor nem élt, most az ukrajnai háborúról drónokkal készült fotókon láthatja, milyen az, amikor égből jövő bombák megsemmisítenek valamit. A hangokat is hallani vélheti, s némi mentális szimulációval akár azt is érezheti, milyen, amikor a bomba becsapódásakor megremeg a föld, mint ahogy mi, akik átéltük az akkori Kis-Jugoszlávia, lásd: Szerbia 1999-es bombázását, valós élményeinkre emlékezünk. Ennek az 1999-es évnek az emlegetése nem önsajnáltatás, sokkal inkább példázódás, hogy mit lehet elérni a hatalom erőszakával: erőszakkal fenntartott további hatalmat. Köztudott, hogy a koszovói albánok védelmére hivatkozva a NATO ezt a beavatkozást az USA által erőltetve az ENSZ jóváhagyása nélkül hajtotta végre, ennélfogva e negatív eseményekhez kötődő emlékek is elsősorban az USÁ-hoz kötődnek, és bizony ennek a nagyhatalomnak nagyon sok jót kellene tennie, hogy a negatív kép itt ezen a tájon megváltozzon róla. Nem véletlen a geopolitikai elemzők állítása, hogy az USA jóváhagyása, illetve beleszólása nélkül ma sem történhet semmi mérvadó Koszovóban. A sikertelenül, eredmények nélkül végződött, az EU közvetítésével Brüsszelben most megszervezett augusztus 18-ai Vučić-Kurti találkozó után Washingtonban Ned Price külügyi szóvivő szinte azonnal, augusztus 19-én felszólította a feleket, hogy folytassák a megbeszéléseket, ám a feltételeket is sejtette, mondván, hogy a kapcsolatok normalizálásásról szóló tárgyalást előre kell mozdítani a „kölcsönös elismerésről szóló feltételezés“ alapján. Ez a „feltételezés“ eddig is a levegőben volt szinte mindig azóta, hogy Koszovó 2008-ban egyoldalúan függetlenné nyilvánította magát, benne az akkor még 200 ezres szerb kisebbségi közösséggel. A szerb közösség azóta a becslések szerint több mint a felére zsugorodott (a visszatérésre sincsenek példák), s közben Pristina részéről semmi jele sem volt a 2013-as brüsszeli megállapodás végrehajtásának, amely szerint létre kell hozni a koszovói szerb többségű községek közösségét. Ennek a jelnek a hiánya sok mindent elmond a többségnek a kisebbség iránti magatartásáról (a függetlenség elismerésétől függetlenül), na és arról is, hogy az EU és Brüsszel erre Pristinát kilenc év alatt sem tudta rákényszeríteni.

A most Amerikából érkezett üzenet ismételten az elismerés elvárását nyomatékosítja, és azt is, hogy Koszovó kapcsán az USA diktál. Épp akkor, amikor Oroszország Ukrajnában háborúzik, s egy újfajta szövetség van alakulóban az egyre nagyobb hatalommá váló Kínával és Indiával is számolva. S éppen ez az: Koszovó függetlenségét nem ismerte el sem Oroszország, sem Kína, sem India (igaz, Spanyolország sem). Ezért a mostani ponton a Pristina és Belgrád közötti kölcsönös elismeréssel kapcsolatos amerikai követelésnek még nagyobb a súlya, miközben Belgrád bizonyosan nem fog tárgyalni erről. Mindez ami eleve azt mutatja, hogy csak kis lépések kompromisszuma és kis alternatívák lehetségesek egyelőre, a biztonsági kockázatok pedig továbbra is aktuálisak maradnak nem csak helyi, hanem szélesebb szinteken is, s a helyzet egyelőre nem fog normalizálódni 23 évvel a bombázások után sem.

E kockázatok meglétét erősíti meg a Brüsszelben most tett bejelentés, hogy a NATO és szövetségesei növelik az ott állomásozó nemzetközi erők létszámát és 4.700 katonát telepítenek Koszovóba.

S ha végigpásztázzuk ennek a valamivel több, mint két évtizedes történetnek az eseményeit, valójában azzal szembesülünk, hogy a bombázás, mint általában a háború, nem oldott meg semmit. Bombázással vagy anélkül, a normálisnak vélt életet Koszovóban katonák biztosítják, s az idő az, ami dolgozik egyik vagy a másik fél javára, mint ahogy az idő a sebeket is gyógyítja (olykor). Politikai és nemzeti viszonylatban például akkor, amikor a nemzethez való tartozás, az anyanyelvgyakorlás és a kisebbségi közösségi élet nem tiltott, hanem magától értetődő.