Euforikus párhuzam

A nevezetes napnak, június 14-ének késő estéjén, az angol-magyar 0:4-es történelmi meccs végeztével gyorsan kisiettem óbudai lakásunk teraszára. A telihold sejtelmes fényei között az ég felé terjeszkedő hatalmas fakoronák, a távolból fel-felvillanó fények, a Vörösvári úton még mindig élénknek bizonyuló közlekedés moraja e világraszóló siker után azt sejtették, hogy valami rendkívüli történik ezen a viszonylag nyugalmas lakótelepen is. Vártam a szomszéd teraszokról integető embereket, hallani véltem a felcsattanó tapsot, a felhangosított tévé-közvetítés zaját, sőt a mentőautó szirénáját is egy pillanatig ünnepi tülkölésnek véltem. De nem, mindez csak illúziónak bizonyult. A csend, vagyis a közösségi reagálástól mentes pillanatok csak engem döbbentettek meg. Mert bezzeg, ha Újvidéken lennék és mindezt a sikert a szerb válogatott érte volna el, bezzeg akkor zengene az egész Limán…

Miután szembesültem, hogy lelkes örömömet az adott pillanatban egyetlen közeli vagy távoli szomszéddal sem tudom megosztani még baráti integetés formájában sem, felbontottam egy kisüveg pezsgőt, és újra és ismét megnéztem a gólokat, majd szinte egészen végig a meccs ismétlését is. Másnap a történteket elemezve szinte mindenki azt a csodás összhangot említi, amiről a magyar válogatott tanúbizonyságot tett, a megjegyzésemen viszont, hogy a lakótelepünkön elmaradt az éjszakai kollektív örömünnep, mindenki csak mosolyog.

Igen, 300 kilométerrel arrébb mégiscsak mások a kulturális szokásaink, érzelmeink kinyilvánításának a formái, és persze, a kritérium is, hogy mire reagálunk nagyon-nagyon. Újvidéken például egy világraszóló, a szerbeknek sikert jelentő meccsre biztosan eufórikusan reagálnának, nem törődve az éjszakai órák rendjével. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha egy esti hír szerint Szerbiát felvették volna az EU-ba, ugyanolyan csend lenne, mint amilyenre rácsodálkoztam Budapesten. Mert miért is kellene örülni egy ilyen hírnek, ami egyértelműen már nem Szerbia sikereiről, a követelmények iránti megfeleléséről és elért eredményeiről, a fociválogatott csodás összhangjával azonos összehangolt kompromisszumokról, hanem csakis az EU politikusainak érdekeit szolgáló politikai akaratról szólna?!... Nem ismételném Deli Andor vajdasági európai parlamenti képviselőt, hogy Szerbiát folyamatosan kioktatják immáron húsz éve, de ebből az egész társulási folyamatból valóban csak az marad az emlékezetben, hogy az EU “bölcsei” mindig találtak valamit, amibe jól beleköthettek, vagy ha már nincs mibe, akkor újabb követeléssel jönnek, mint amilyen a legújabb: Szerbia ismerje el Koszovót. Ezen a témán az EU-s képviselők részéről a havi 15 ezer eurós fizetésért még sokat lehet rágódni, lévén, hogy az ő munkájukat alig lehet számonkérni. Itt van például éppen egy friss, június 16-ai keltezésű hír, amely szerint Viola von Cramon, a német zöldek politikusa megismételte a német kancellár követelését, hogy Szerbia csatlakozzon az oroszellenes szankciókhoz, és hogy ismerje el Koszovót. Ez a von Cramon az EP koszovói jelentéstevője, így hát, némileg fényezve magát hozzáteszi: a koszovói félnek is vannak kötelezettségei, mint amilyen a szerb községek közösségének a terve és a Visoki Dečani szerb kolostor ügye. Csakhogy: ő utoljára múlt év októberében állapította meg, hogy nem halad a kolostor vagyonának védelme és 24 hektár földjének a visszaszolgáltatása, eme újabb nyilatkozata szerint viszont, pedig már júniust írunk, Koszovó Alkotmánybíróságának döntése ellenére a probléma még mindig fennáll. Mit tettek az október óta eltelt nyolc hónap alatt? És mi történt 2013 óta, amikor Catherine Ashonnak, az EU akkori külügyi főképviselőjének a segédletével aláírták a brüsszeli megállapodást, amely alapot adott a szerb községek bizonyos önkormányzatának, most pedig azzal szembesülünk, hogy a koszovói fél kötelessége még mindig az erről szóló „terv” elkészítése. Nem kell politikusnak lennünk, e két momentum alapján már krumplihámozás közben is magától adódik a szónoki kérdés, hogy ilyen előzmények után bármely ország elismerné-e a 21. században a másikat, ha az a másik így érvényesítené az ő kisebbségének a jogait? Itt most nem a szerb politikum dilemmái mellé szeretnék felsorakozni, mert gondolatmenetemet nem ez vezérli, hanem az a keserű meggyőződés, hogy az EU védnöksége alatti „normalizálódási” folyamatban az EU képviselői számára mennyire nem fontos egy adott nemzeti kisebbség helyzete, legyen az szerb, vagy éppen kárpátaljai magyar – lévén hogy Ukrajnának minden korábbi kisebbségi jogi és jogállamisági tette megbocsájtatott az EU-ban.

A magyar válogatott 4:0-ás angliai győzelméről, a csodálatos sportteljesítményről és hazaszeretetről tanúskodó, mély érzelmeket kiváltó képsorok között emlékezetes marad egy kevésbé euforikus, de mindenképpen maradandó: ahogy az angol szövetségi kapitány, Gareth Southgate rezzenéstelen arccal, de a tekintetével elismerést sugárzóan gratulál magyar kollégájának, Marco Rossinak. A 4 gól fizikailag is mérhető teljesítmény. Ez a szerbiai EU-s csatlakozási folyamat egyáltalán nem az, de mégsem lehet mindent rákenni Szerbiára, ezért ha netán egykoron az EU-ban valaki tető alá hozza a csatlakozást, azt bizonyosan nem követi eufória, és a gratulációból sem sugárzik elismerés.