Betelepítések, kitelepítések...

Van a magyar politikai közbeszédben egy gyakorta elhangzó mondat, miszerint a magyaroknak joguk van eldönteniük, hogy kikkel akarnak élni.

Aktuális politikai állásfoglalást tükröz: a messziről jött, csupa katonakorú idegen férfi-vándor korlátlan befogadását ellenző elszánt politikai akaratra utal, szembe menve azokkal az álszent állításokkal, hogy az EU országainak be kell fogadniuk a vándorokat, merthogy bajban vannak, és egyébként is jó, hogy jöttek, mert jó munkaerő-pótlók lehetnek... Eközben áll a bál a francia-brit partokon,ahol Franciaországból Nagy Britanniába igyekeznek csónakokon, életük kockáztatása árán is a bevándorlók, miközben a szigetország a Brexit után elvben nem is küldheti vissza az EU-ba az érkezőket, viszont jogosan teszi fel a kérdést, hogy a migránsoknak már az EU sem jó? Vagyis nyilvánvalóan másról van itt szó: az emberi jogok határtalanságának folytonosan hangoztatott elve a katonakorú férfiak betelepítése esetében hátsó szándékokra utal.

Ha belegondolunk, az elmúlt évszázadokban kevés időszak volt, amikor a magyarok a saját államuk keretein belül döntötték el, hogy kivel éljenek. A jelenben a kialakult honi állapotok tiszteletben tartásával és tiszteletével jogi és erkölcsi alapon is megtehetik.

A múltban az erről szóló döntések általában másutt, a magyarok megkerülésével születtek. Évszázados Habsburg fennhatóság és háborús tragédiák következményeként változott a nemzetiségi összetétel, s ennek függvényében változtak a társadalmi viszonyok, közösségi és egyéni szokások és alkalmazkodási képességek. Elég, ha csak a nagy szerb népvándorlásra gondolunk. Bár a török időkben is érkeztek szerbek akkori magyar területekre, de a török idők utáni megritkult népességű országban még inkább kívánatos volt a keresztény népesség, és az akkor még az Oszmán Birodalom ellenőrzése alatt álló Koszovóból szabad volt az út az elvándorlók előtt. Szabad és vonzó is, miután a Habsburg uralom kiváltságokat ígért, I. Lipót császár pedig a magyarok feje felett szentesítette is a pravoszláv vallás tiszteletben tartását, az egyház autonómiáját, s az azzal járó kiváltságokat. Ide vágó érdekes adat, hogy például az 1700-as évek elején a valamivel több, mint 10 ezer lélekszámú Buda lakosságának majdnem fele német volt és majdnem fele szerb, s a maradék néhány százalékot tették csak ki a magyarok, akiknek egyébként csak külön engedéllyel volt szabad a városba költözniük, mert számukra parancsban a peremterületeket jelölték ki.

A németek jelenlétét, azon túl, hogy már a 12-13. században is érkeztek, általában Mária Terézia (főhercegnő, császárné, cseh és magyar koronázott kiránynő) nevéhez kötjük, akinek az 1740-ben kezdődött negyven évnyi uralkodása alatt folytatódtak a betelepítések nem csak a nyugati részeken, hanem Baranyában, Bácskában és a Bánságban is. Feljegyezték, hogy utóbbi esetében egy ideig tiltva volt a magyar lakosság visszatelepülése. Eközben nem lehetettt könnyű a német telepeseknek, akiknek - kiváltságaik ellenére - csak emberfeletti munka árán sikerült virágzó gazdaságot teremteniük. De végülis alkalmazkodtak, és az évszázadok során kialakultak az együttélés írt és iratlan szabályai az itt élő más nemzetiségűekkel. Most, hogy Újvidék Európa kulturális fővárosa lett, egy német cikkben le is írták, hogy bár Mária Terézia a város alapító okiratában ennek az együttélésnek és sokszínűségnek az alapjait kívánta megteremteni s a latinon kívül három nevet is kijelölt a város számára, mára már Újvidék szerb város. Eltűntek a németek, fogyóban a magyarok, olyannyira, hogy a legújabb délszláv háború után ide települőket már meg sem érintették az itt élők korábbi írott vagy íratlan szabályai. Persze, mindezt megelőzték a trianoni diktátum s a második világháború tragikus eseményei és az utána következő, szintén parancsuralmi betelepítések. Igy változtak őseink életkörülményei és a miénké is, és jómagam is így jutottam el odáig, hogy az egykoron csupa magyar bezdáni Rózsa utcában az arra járó ismeretleneket hiába köszöntöm "jó napot"-tal, ők "dobar dan"-nal köszönnek vissza.

Az igazsághoz tartozik, hogy volt egy dicstelen időszak is, amikor a magyarok szintén parancsuralmi módszerekkel változtattak a demográfián, s az "egy batyuval jöttek ide, egy batyuval is menjenek!" jelszóval Magyarországról 1946 és 1948 között kitelepítették a németeket/svábokat, függetlenül attól, hogy ők már akkor Magyarországot tekintették édes hazájuknak. A magyar állam nevében 2007-ben, hatvan évvel a kiűzetés után Szili Katalin akkori házelnök kért bocsánatot, s akkortájt került a köztudatba igazán az a gondolat is, hogy a saját hazához, a saját állampolgársághoz való jog egyik alapvető emberi jog, és az államnak nem állhat jogában, hogy elűzze saját állampolgárait. Ez feltételezi a saját állampolgár védelmének is a mindenkori szavatolását, talán a tekintetben is, hogy mekkora demográfiai változásnak teszi ki, vagy kiteszi-e egyáltalán. Akik már megtanulták az alkalmazkodás kényszerét, tudják, mit jelent ez.