Látni a végét

(Fotó: Getty Images)

2020. július 29. [15:51]

Elérzékenyülök, amikor az ismerős asszony elsírja magát, mert elővigyázatosságból már két hete nem utazott el Újvidékről a falusi nagymamánál levő gyerekeihez. Újabb példa, milyen sok vonatkozásban érint bennünket a koronavírus miatti járványhelyzet, hiszen a pandémia (a maga vélt vagy valós betegségével) megváltoztatta a mindennapjainkat.

Sokan mondják a környezetemben, hogy nem hisznek az egészben, mindez csak a politikusok és a hátuk mögött álló arcukat nem mutató világhatalmasságok ördögi műve, és ezért igyekeznek kezet fogni mindenkivel, sőt a maszkot is tüntetőleg leveszik, ahol úgy érzik, megtehetik, mondván, hogy ez a vírus sem veszélyesebb az egyszerű influenzánál. Be kell látniuk mégis, hogy bár általában minden csoda három napig tart, ez a virus-helyzet mégsem, hiába bojkottálnák az előírásokat és hiába szidják az államot a korlátozó intézkedések miatt. Már három hete arról levelezgetek egy volt kollégával, hogy merjen-e haza jönni Németországból Szerbiába, vagy inkább maradjon, mert a kötelezettségek visszaszólítják. Végül úgy döntött, egyelőre marad, de folytonosan azt számolgatja a statisztika szabályai alapján, hogy mikor enyhülhet a helyzet és végre hazajöhet szeretett falujába. Sydneyben élő rokonaim mesélik, hogy náluk már egészen jól alakultak a dolgok, mielőtt ismét elérte őket a járvány – de nagyon. Megélték, hogy a nagy és szabad Ausztráliában a régiók közötti eddig jelképes határok mentén most igazi határok létesülnek, amelyeken tilos az átlépés. Így például Új-Dél-Wales tagállamban nem szívesen látott vendégek a délebbiek, de magában az egyes városrészekben is ajánlott az otthonmaradás és átjárás mellőzése. Ezt tetőzte az újabb rendelet, hogy ők nem léphetik át a szomszédos Queensland határát – amelynek mentén még montázs-kerítés is épült - pedig a tagállam a szomszédos utcában kezdődik és az a természetes, hogy az emberek oda is járnak dolgozni innen, a másik utcából – de most nem tehetik. Komoly a helyzet, teszt nélkül a gyereket óvodába sem lehet vinni… Visszagondolva, hogy a rokonokért tavaly az erdőtüzek miatt aggódtunk, mert a lángok már majdnem elérték az ő házukat is, kimondom azt is, hogy nem arany az élet ott sem, azokban az országokban sem, amelyeket az ígéret földjének tartottunk. Az emberi képességek ott is végesek, a bajokat megelőzni szándékozó intézkedések pedit ott sem mindig hatásosak és nem elegendőek a meghatározatlan eredetű baj, de az emberi gonoszság és gondatlanság ellen sem.

Az ausztrál rokonok egészségesek, ellenben itthon, Szerbiában is, és Magyarhonban is van ismerősöm, akit elért a járvány. Nem nagyon, de éppen eléggé, erős izom- és csontfájdalom és némi időnkénti nagy gyengeség formájában, és természetesen félelem képében is, hogy nem fordul-e rosszabbra a betegségük (a jelek szerint nem). Semmiség ez a Covid-19-essel összefüggésbe hozott halálesetekhez, családi tragédiákhoz képest.

Emberek vagyunk, bajokhoz és helyzetekhez alkalmazkodók. De azért keressük az összefüggéseket okok és következmények között, különösen, ha példák is vannak erre.

Az ausztrál rokonaink elbeszélése szerint az ő lakhelyükön az újabb nagy bajt egy, a Sydney-be a távoli Melbourne-ből érkezett vírus-pozitív üzletember okozta, aki egy vendéglőben ebédelt és szinte mindenkit megfertőzött, aki ott volt. Itthon megbetegedett ismerőseim esete távolról jött kollégákhoz köthető, mintha hoznánk-vinnénk a bajt mindannyian. A hozzáférhető szakcikkek, szakemberek által elmondott ismeretek és egyéb tudományosnak vélt érvek ellenére számos esetre azonban mégsincs magyarázat. Talán éppen ebben találnak igazolást azon ismerőseim, akik a járványt jól megszervezett és nagy fordulatokat hozó gazdasági manőver részének tulajdonítják és tüntetőleg igyekeznek kezet fogni és leveszik a maszkot, amikor csak tehetik. A kérdésemre, hogy beléphetek-e a liftbe, a fentebbről érkező szomszédasszony azt válaszolja, ő nem hiszi, hogy nagy a veszély, és el is meséli a világhálón mostanában keringő viccet, miszerint megkérdezik az orvost, hogy mikor lesz vége a Covid-19 betegség terjedésének, mire a doktor úr azt válaszolja: nem tudom, orvos vagyok, és nem politikus!

Mosolygok a viccen, de ő ezt nem látja, maszk van az arcomon. Az sem igazán látszik, amikor nem sokkal később a szomszédos épületben élő, csak távoli ismerősként számon tartott fiatalasszony köszönés után elsírja magát, és én is elérzékenyülök. Nagyon nehéz, a férje külföldön rekedt, a gyerekeket kénytelen volt falura küldeni, egyedül van, és nem látja a végét… A kognitiv pszichoterápia alapszabálya szerint vigasztalom, hogy ez az időszak az egyéni kapcsolatok minőségi javítása és a felnövés-beérés szempontjából jó próbatételnek is tekinthető (mert: ahogy gondolkodunk, úgy érezzük magunkat.) Végül mosolygunk, de azért mindketten azt mondjuk: szeretnénk látni a végét. Éppen ezért egyelőre egyikünk számára sem mellékes az a felismerés sem, hogy környezetünkből sokan fellélegeztek a legújabb szerbiai bejelentés hallatán, hogy nem kell újabb korlátozó intézkedésektől tartanunk – és nem lesz például utazási korlátozás egyik városból a másikba (nem úgy, mint a távoli Ausztráliában) - , de csak akkor, ha mindenki betartja az elővigyázatossági intézkedéseket (maszk, távolságtartás, kézmosás, nem-tömörülés...) Ez az, amit meg kell tennünk, hiszünk-e bennük vagy sem, s talán a vége is eljön.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!