Idő, értékes és elvesztegetett…

Ülve tiltakoznak
Ülve tiltakoznak (Fotó: Magyar Szó)

2020. július 16. [16:18]

Antoine de Saint-Exupéry írja A kis herceg című meseregényében: “Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.” Az idő, ami mindannyiunk számára véges és valóban érték, és nagy érték akkor is, amikor elvesztegetjük valamire - a vesztegetés a rózsa által megszemélyesített dolgokra talán nem vonatkozik, így a szelidítésére szánt idő maradandó érték és nem hiányérzet, mert a magunk örömére töltötük el és csak a miénk.

Életünk során azonban sodródunk is olykor, és akaratunkon kívül vagy manipulálhatóságunk okán vannak percek, napok, sőt évek is, amelyeket csak úgy elvesztegetünk.

A mostában lezajlott és még időnként mindig zajló szerbiai tiltakozó megmozdulásokról értesülve az idősebb nemzedéknek minden bizonnyal az ő fiatalsága idején zajlott demonstrációk jutnak az eszébe és talán az a kérdés is, hogy mi értelme volt az egésznek? A történelem dicsőséges forradalmairól tanulva gyerekkorunkban azokkal a pozitív üzenetekkel szembesültünk, hogy az elnyomással szemben kialakul egy kritikus tömeg és kikényszeríti a pozitív változásokat, ám a szocializmus viszonylagos jóléti időszakában és munkásönigazgatásban szocializálódva eszünkbe sem jutott, hogy kritikus tömeget keressünk, hiszen elvben “megvolt” az alulról jövő kezdeményezések lehetősége. Aztán a múlt század 80-as éveinek végén valaki kitalálta, hogy az intézményes úton történő alulról jövő kezdeményezés mégsem elegendő és intézményeken kívüli lehetőségeket kell keresni. Így történt, hogy “megtörtént a nép” és 1988. július 9-én (tehát a napokban volt a 32. évforduló) Újvidékre jöttek vonaton az akkori jugoszláv tartományok (Vajdaság és Koszovó) “túlzott” felhatalmazásaival elégedetlen koszovói és belgrádi szerbek és Újvidék utcáin felvonulva tüntettek a vajdasági vezetőség ellen. Az esemény előtt megtapasztalt, talán két évtizedig sem tartó viszonylagos jóléti viszonyok közepette ez volt az első szembesülés az utca népének erejével, akik adott esetben messziről jöttek és a helyiek ellen tüntettek azt állítván, hogy ha a helyi vezetőséget megdöntik, nekik is jobb lesz Koszovóban. Mi, az eseményről tudósító újságírók – a különböző szerb-horvát, magyar, román, ruszin, szlovák szerkesztőségek tagjai - ott álltunk a tartományi parlament épületénél, és amikor a vasútállomásról megérkezett a tömeg, a velük jövő énekesnő az arcunkba énekelte a Sinđelić szerb vajda hősiességéről szóló népdalt, tudtunkra adva, hogy bár az akkor soknemzetíségűként emlegedett Vajdaságban van, nyilvánvaló, hogy minden alárendelendő az érkezők által elképzelt céloknak. Folytatódtak is azon a nyáron és ősszel az aktuális vezetők, a „bürokraták” elleni hasonló megmozdulások, az „antibürokratikus forradalom” mítingjei, mígnem valóban sikerült megdönteni őket.

Valaki feljegyezte, hogy a vajdasági, koszovói és Crna Gora-i hatalomváltást megelőzően mintegy 60 ilyen míting volt az akkori Jugoszláviában.

Hol vannak ma már a résztvevők, és vajon az idő, amit eltöltöttek az utcákon valóban érték-e az ő életükben ma már, és úgy általában? Vajon azt kapták-e, amit a rászánt időtől reméltek?

Nyilvánvaló, hogy a három évtizeddel ezelőtt elképzelt és tökélyre fejlesztett módszer hosszútávra nem hozott eredményt a kezdeményezők szempontjából, hiszen az akkori koszovói tartomány szerb kérdését azóta sem oldották meg sem ők önállóan, sem az új vezetőség, sem a nemzetközi közösség, még háborúk, bombázások és tönkre tett emberi sorsok árán sem.

Az utca ereje egyszer mégis engem is a tüntetők közé vonzott. Történt ez 2000-ben, ahol Újvidék főterén napról napra összegyűltünk, hogy tiltakozzunk a választási csalások és a hatalmát minden eszközzel megőrizni akaró rezsim ellen. A tüntetések eredményesek voltak, de ami utána következett, hatalmas csalódás volt. Így utólag átgondolva, az akkor hatalombuktatás erejének fő összetevője éppen az 1988-as újvidéki tüntetéstől számolható elvesztett idő és szertefoszlott remények hosszú sorozata miatti elkeseredés lehetett, s az akkor hatalomra juttatott demokratákat is később a miattuk (az eredménytelenségeik és játszmáik által) elvesztegetett idő és szertefoszlott remények hosszú sorozatából fakadó dac buktatta meg.

A most erejük teljében levő fiataloknak is joguk van elképzelt célokra, reményekre és dacra is. De ők talán okosabbak (jó lenne, ha azok lennének), és nem értelmetlenül vesztegetik az idejüket. Visszaemlékezésem a ma már szinte régmúltnak számító időkből merítettem, amikor, mint fentebb említettem, mintegy 60 mítingre, vagyis tüntetésre szerveztek be embereket, akiknek az eseményeken elvesztett ideje nem hozott értékeket és ezzel együtt elvesztegette a kívül állók idejét és sorsát is.

Nézem az újvidéki Magyar Szó múlt hétvégi számában a képet, ahogy éppen július 9-én (az idő micsoda játéka 32 év után) zömében fiatalok ülve tiltakoznak Nagybecskereken egészséges ivóvizet követelve. Ez a jelenet nem romboló, hanem olyan mint egy békés felkiáltójel, hogy adott időben adott helyen mi olyan fontos, amire érdemes és kell is időt áldozni. Ez persze, nézőpont és felismerés kérdése – na és a bölcsességé, amit az idő teremt.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!