Elment egy jó barát

2020. április 1. [8:18]

Üres minden. Az ablakból nézem a néptelen csendes parkot, a távolban vonuló utcát, ahonnan eddig beszűrődött a teherforgalom zaja – de most csend van. És csend a lelkemben. Az elcsendesülés és gyász ideje. Az imént is leveleztünk hajdani osztálytársakkal közös gimis barátunk, Lehel hirtelen elvesztése kapcsán, mert nem tudjuk túltenni magunkat a halálhírén. Meghalt egy jó barát, már csak az emlékeinkben él, s úgy ment el, hogy a zombori végső búcsún a jelen körölményekre való tekintettel csak öten lehettek jelen... A mély csend és űr ellenére - hihetetlen – szinte játszva a pillanatokkal, olyan érzés lesz úrrá olykor, hogy most még inkább itt van velünk, mintha újra éledt volna ő is, és vele együtt a zombori gimnázium általunk teremtett zaja és hangulata.

Nem a vírus vitte el, valószínüleg a szíve, de senki sem tudja pontosan. Életvidám, kedves, jó humorú, előzékeny, segítőkész, soroljuk a tulajdonságait, amelyekről örökre az emlékünkben él.. „Maga volt az őserő és az örök jókedv” – írja barátnőm egy gyönyörű versidézet mellé a latinórák, németórák, osztálykirándulások, a találkozók és minden-minden emlékére. Másikunk azon méltatlankodik, hogy ez az egész haláleset nagyon rossz vicc volt attól, aki mindig jókedvre derített bennünket. S együtt kérdezzük, ki küldi ezután a világhálón az Ima a hazáért dalt, hogy visszatérjen az életkedvünk?

Ennyi lenne? Egy pillanat, és kész. Mennyi küzdelem, mennyi igyekezet, mennyi akarat. Véges. Pedig amikor benne vagyunk, csináljuk végeláthatatlanul – mert, ugye, mi erősek s kitartóak vagyunk?! - , s talán az elsuhanó pillanatokat sem vesszük észre, csak azt látjuk szűk látószögben, amit meg kell oldani.

Olykor elcsüggedünk, amely állapot arra jó, hogy átgondoljuk az életünket.

Lehel talán akkor gondolta át igazán, amikor külföldi munkából hazatérve a megkeresett pénzén valahol a Palics-Ludas csatorna közelében nádgyárat létesített, nádarató kombájt vett és azt tervezte, hogy a környéken több családnak munkalehetőséget teremt. Levelező kedve akkoriban sem hagyott alább, folyamatosan küldte a nádtetős nyaralók fotóit, a kerhelyiségekben nádból készült árnyékolók kifogyhatatlan változatait. Aztán valami hiányzó engedélyre hivatkozva nádvágás közben elkobozták a kombájnját. 2016-ban volt ez, nem is olyan régen. Az újságok, a tévé is foglalkoztak az esettel, s kiviláglott, hogy a drákói büntetés mögött a politika állhatott. Mint ahogy később is a politika szólt bele a folyamatokba. Az eseten felháborodó és azt valószínüleg a saját javára fordító másik politikai áramlat ki is eszközölte, hogy aki eltulajdonította, adja is vissza a kombájt jogos tulajdonosának.

Elégtétel lett, de „happy end” nem. A politika, s a benne mozgó kisemberek megmutatták igazi arcukat (tényleg, hol is vannak azóta az eset szereplői?), de ettől fogva mégis más irányt vett az élet ott, abban a kis mikroközösségben. A történtek nyomot hagytak a lélekben, Lehel mindent eladott, nem akart ő már bizniszelni, munkahelyeket teremteni és csodákat tenni, megelégedett a bogrács körüli beszélgetésekkel jó baráti körben. Legalábbis kívülről úgy tűnik, hogy így volt, mert a jó humora és a baráti figyelmessége megmaradt, sőt olykor finom, szinte leheletnyi megjegyzéssel mintha arra is utalt volna felénk, a barátai felé, hogy álljunk le egy kicsit, ne dolgozzunk és ne vállaljunk már annyit akkor sem, ha úgy érezzük, bírjuk mi még.

És úgy látszik, amikor nem elég a jóságos emberek sugallata, akkor a világot irányító Mindenható tesz arról, hogy szembe nézzünk rohanásainkkal, irracionális vágyainkkal, értelmetlen akaratunkkal, felesleges terveinkkel, mert egyszerre csak az válik fontossá, ami a földkerekségen igazán az: maga az élet.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!