Téma érzelmekkel

Gyurcsányék 2004. december 5-ei népszavazás előtt velünk, határon kívüliekkel ijesztgették az anyaországiakat
A többség üzenete

2019. december 6. [12:27]

Vannak dolgok, amiket jobbnak látunk elfelejteni, illetve jobb nem felidézni a hozzájuk kötődő érzelmeket. A tizenöt évvel ezelőtti december 5-e is ilyen, amely kapcsán a sajtóban és a közösségi oldalakon is több hosszabb-rövidebb szöveg emlékeztet mostanában a külhoni magyarok magyar állampolgárságával kapcsolatos sikertelen népszavazásra és az elutasításból fakadó érzésre, hogy nem kellünk mi innen, a határ túl oldaláról… Ki ne emlékezne, hogy mivel vigasztalódtunk? Például, hogy Erdélyben egy kiskocsmában valami olyasmit írtak ki, hogy anyaországiakat nem szolgálnak ki. Szerbiában meg például azzal, hogy a többségi nemzet többsége nem űzött gúnyt velünk, sőt bizalmas baráti körökben valami olyasmit állapítottak meg, hogy ne búsuljunk, lesz majd még másként…

Hát tényleg másként lett. De most talán mégis az a fontos, hogy mi lesz.

Az itthoni és a magyarországi, továbbá szerb fordításban is megjelentetve a vajdasági szerb közvélemény előtt is mellbevágó üzenetként hatott a HVG novemberi írása, miszerint “kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság”. Utalás ez a tömeges elvándorlásra, amely azonban – bár biztosan megkönnyíti – a vajdaságiak esetében nem közvetlenül függ össze az állampolgársággal. Szerb papírokkal is lehet külföldre menni, legfeljebb utána kell járni a munkaengedélynek. Jómagam, amikor Németországban cselédkedtem, általában a szerb okmányaimat használtam, hiszen Újvidékről szerb buszokkal utazgattam, de velem együtt sokan mások is ezt tették, dél- vagy közép szerbiai városokból elindulva a nagyvilágba (nem magyar, se nem horvát útlevéllel). Persze, voltak, akik munkaengedély hiányában elszámolták magukat, és tovább maradtak a kelleténél, aminek büntetés lett a vége. De tény, hogy a sok-sok idény- vagy alkalmi szerbiai munkás számára már megvolt a hely, ahol örömmel várták őket, hiszen a német vállalkozóknak és gazdáknak kellettek a munkás kezek. A magam tapasztalata alapján mondom bátran, hogy nincs semmi baj az ilyen próbálkozásokkal, az olykor kényszerű, olykor igazi kalandokkal, hiszen a nagyvilágot látva sokat tanul az ember amellett, hogy többet keres, mint odahaza. A fiatal pedig hasznos tapasztalatot szerez a jövője alakításához, hiszen összehasonlítási alap nélkül nem is tudná, hogy mi igazán jó a számára. Van, aki azt mondja, hogy inkább “száraz kenyéren, de otthon”, van, aki pedig azt, hogy az övé a világ, és mindent a maga hasznára tud fordítani, amit csak lehet. Aki itthon marad, esetenként azzal segíti a külföldön dolgozó barátokat, ismerősöket, hogy ügyeket intéz helyettük és a nevükben, megint mások pedig azzal, hogy jó szomszédként meglocsolják a szobanövényeket…

A legfontosabb, hogy a kapocs a szülőfölddel, a szűkebb hazával ne szakadjon meg.

Ha nem lennének, akik maradnak, nem lenne hova haza jönni. A lakás, a ház, a porta, a csatorna-parti lenyugvó nap látványa mit sem ér, ha nincs kinek jó napot köszönni. Ezen a tájon az egymást követő nemzedékeknek az elmúlt száz évben mindig volt okuk elmenni, a legtöbben kényszerből, a nyomorból menekülve vagy a puszta életüket mentve tették ezt. Akik pedig maradtak, abba kapaszkodtak, amibe tudtak, és amibe lehetett. Ma sincs másként. Kapaszkodnak a munkába az állami intézményekben – iskolában, egészségházban -, vagy a jól menő, ám a jövőre is gondoló (és nem a pillanatnyi helyzetet önzően kihasználó) privátnál, vagy éppen a helyzetével visszaélő újgazdagnál, aki viszont szemmel láthatóan kijátsza a törvényeket, de ad annyit, hogy a házastárs fizetése kiegészüljön. És kapaszkodót keresnek a gazdák is, a mai viszonyokhoz képest kevés földdel rendelkezők is, és megpróbálnak élni minden lehetőséggel, ami csak adott.

Mély tisztelettel tartozunk tehát mindenkinek, aki itthon keresi a boldogulást.

Valahol olvastam, hogy a világban több, mint 80 ország teszi lehetővé a kettős vagy többes állampolgárságot, közöttük Ausztrália is, ahol pedig – bár nem követelték a korábbi állampolgárságról való lemondást – sokáig nem engedélyezték, hogy az ausztrál megszerzése után honpolgáraik más állampolgárságért is folyamodjanak. A magyar visszahonosítást mégis immár ott is jóvá hagyják, az ausztrál-brit kettős állampolgárság pedig legalább 5 millió embernek jelent “ingázási” munkalehetőséget a két ország között.

Tudom, a magyar kettős állampolgárság nem ugyanaz, mert sokkal kevesebben vagyunk. Meg a körülményeink is mások, mert még távoli a magyar kül- és nemzetpolitika azon elvének a megvalósulása, hogy “ha jólét van a szomszédos országokban, akkor jólétben élnek az ottani magyar közösségek is”. De esetünkben mégsem csak az elvándorlás eszköze ez, hanem üzenet is a szabadság sajátos értelmezéséről, a szabadságéról, amely most már független attól, hogy a nagy- és kis hatalmak emberek millióit letaposva erejük pillanatnyi tudatában hogyan húztak országhatárokat. Az ő tévedéseik őket is elkísérik, nem csak azokat, akik az ő tévedéseik miatt kárt szenvedtek.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!