Utazás

A Dunakanyarban 120 km-es sebességnél örökítettem meg a pillanatot
A Dunakanyarban 120 km-es sebességnél örökítettem meg a pillanatot

2019. február 10. [22:16]

Betűméret:                     

Ad az élet néha furcsa kis fordulatokat, jelentéktelennek tűnő ajándékokat, amelyek előremutatnak egy kicsit, hogy ha valami nagyon távolinak tűnik, a képzeletünkben kialakuljon a kép, hogy milyen is lenne ha… Napokkal ezelőtt azzal a – szerintem sokakat érintő – döbbenetes hírrel szembesültem, hogy legalább egy évre megszűnik a vonatközlekedés Belgrád és Budapest között, és ezentúl Újvidékről, Topolyáról, Szabadkáról vonaton csak naponta egyszer, akkor is viszontagságos úton lehet eljutni Magyarországra. Az utazói oldal részéről ez lesz az ára annak, hogy megépüljön a gyorsvasút, és például az Újvidék-Budapest közötti eddigi 7 órás zötyögés csak a múlt kellemetlen emléke legyen.

Hogy milyen hosszabb távon nagy sebességű vonaton utazni, váratlanul megízleltem a minap. Terven felül, csak úgy, hirtelen jött kérés alapján. Egy gyereket kísértem el, s jöttem is vissza. Budapest–Pozsony. Légvonalban 161 kilométer, megközelítőleg ugyanannyi, mint Budapestről a magyar-szerb határ. Az utazás vonaton 2 óra 23 perc, néhány megállóval. A kijelzőn mutatott adatokat jegyezgetve mondhatom, hogy a haladási sebességünk időnként 80 km volt óránként, de legtöbbször 100-120, s egy alkalommal, amikor rápillantottam, 138-at mutatott a kijelző. A Budapest-Belgrád vonalon tervezett 160 km-es sebesség tehát még gyorsabb haladást ígér. Utaztam már ehhez hasonló vonaton Németországban, 80 km-t 35 perc alatt tettem meg egy utasokkal teli vagonban, viszonylag szűk üléseken, ahol mindenki – a világ legtermészetesebb dolgaként – olvasott valamit. A sebességből akkor sem érzékeltem semmit, most sem. Szépen haladtunk, csendesen siklottunk, a zakatolás és a kanyarokban időnkénti kis dülöngélés arra volt jó, hogy érzékeljük, mégiscsak utazunk és nem egy szép kilátással rendelkező étteremben vagyunk. Ez az összehasonlítás, hogy étteremben vagyunk, a helyzetből kifolyólag adta magát. A Metropolitan járaton utaztunk, az étkezőkocsis pincérnő megállás nélkül dolgozott, hordta az ételeket-italokat, az illatok és a hangulat is olyan volt, mintha az emberek azért ülnének itt, hogy fontos dolgaik mellett hedonista hajlamaiknak áldozzanak. Férfiak itták a korsó söröket, barátnők egymással szemben ülve ették a sülthúst és itták a bort. Egy hölgyet külön kifigyeltem. Ő is bort rendelt, valami menüt is, miközben a laptopján dolgozott. Amikor megállt, szemmel láthatóan komoly arccal, elmélyült tekintettel diktált valamit a telefonjába, mintha a munkájával kapcsolatos megjegyzéseket rögzítene magának. De megérkezett az étel-ital, átadta magát az élvezeteknek… Pozsonyban Prága irányába rengetegen szálltak fel erre a vonatra. Egyetemista korú fiatalok, dolgozónak tűnő idősebb emberek. Utazik az egész világ egész Közép-Európában – gondoltam, de visszafelé már nem volt ekkora a nyüzsgés. Sokan voltunk ekkor is, csak kissé csendesebbek, olvasásra és a tájban való gyönyörködésre serkentő hangulatban a rendelkezésre álló 2 óra 23 percben. Esetemben pontosan ennyiben, nulla késéssel. Az út oda-vissza első osztályon 30 euró, a legkedvezőbb ár 17,30. A „mi jegyünk” Újvidék és Budapest között egy irányban a megközelítőleg 300 kilométeren 1500 dinár, vagyis 12 euro, oda-vissza 22 euro volt, 7 óra utazással. Hogy mennyi lesz a vasútvonal felújítása után, csak találgatni lehet, hiszen nem csak a vasúttársaságon és a kifizetődőségen múlik, hanem a politikán is.

A politikán, mint ahogy az életünk is. Ha a politika nem szól bele, sokunk élete másként alakult volna, hiszen voltak terveink és volt erőnk is, csak hát azokat felmorzsolták a korlátok, elértéktelenítette az infláció, és felőrölte az épphogy létminimumra elegendő kereseti lehetőség. Ezért van ennyi ingázó, aki a megélhetését mostanában valamely vajdasági város helyett Kecskeméten, Budapesten, Győrben, Mosonmagyaróváron vagy netán Székesfehérváron találja meg, és ezért van ennyi – a háború, a hadba vonulás kényszere, a nincstelenség, az értelmetlen bombázás miatti menekülés következményeként – szétszakított család is, amelyekben rendszeresen kelnek útra nagyszülők, hogy láthassák az unokákat, és gyerekek, hogy hazalátogatásukkal némi erőt vigyenek az otthon maradt öregedő szüleik hétköznapjaiba. A közéjük tartozó érintettek számára majdan könnyebbséget hoz a beígért modern vasútvonal, még ha nem is miattuk/miattunk épül meg. Tudjuk, az építésének igazi motivációja nem a hétköznapi emberek jobbléte, hanem a teherforgalom és az azzal járó profit, a világot a háttérből irányító önző és arctalan hatalmasságok haszna. Mint ahogy a meglévő gyorsvasutakon is bizonyára a teherforgalom és a kereskedés a jövedelmezőbb, és az igazi hasznot nem az ebédjüket utazva elköltő üzletemberek vagy vidáman söröző egyetemisták hozzák. Akikkel együtt utaztam, bizonyára nem voltak olyan helyzetben, hogy ilyesmin merengjenek. Egyszerűen élvezték az utazást. Őket látva kívánom, hogy majdan a Budapest–Belgrád gyorsvasúton utazók vállát se gondok nyomasszák, hanem engedjék át magukat a – megfizethető áron történő – kényelmes utazás és az úti célnál esedékes találkozások örömének.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!