Elfogadás

Egy részük le is van írva
Egy részük le is van írva (Fotó: Árvai Károly)

2018. szeptember 19. [18:36]

Betűméret:                     

Budapesten a Hősök terén nyoma sincs már annak, hogy néhány nappal ezelőtt itt tartották a 11. Nemzeti Vágtát, amelyen a győzelmet Temerin lovasa vitte el. Ismerőseim még most is arról az élményről mesélnek, amit átéltek a lovasrendezvény közönségeként és az Andrássy úton a vágta ideje alatt tartott sátoros rendezvényen, amelyen finom falatokat kóstolhattak és ismerkedhettek idegenforgalmi kínálattal, egészségvédelemmel, régmúlt időket idéző emberekkel és tárgyakkal...

A beszédtéma mögött az a jóleső érzés áll, hogy a magyar főváros rendezvényein általában véve szinte mindenki ott lehet, akár közönségként, akár résztvevőként és lám, megmutathatja, hogy a határon túlra rekedt családok olyan embereket adnak nekünk, akik sokféle módon gazdagítják a szélesebb közösséget, mely nélkülük igazán szegényebb lenne.

A vágtán elért siker, persze, nem az első eset, hogy anyaországi rendezvény fődíját külhoni – ezúttal konkrétabban vajdasági - érdemli ki, de minden újabb élmény valami módon újabb elégtétel is a hátrányok feledtetésére.

Hátrányból volt sok és sokféle. Egy megmosolyogni való is, például. Tizenéves csitrik voltunk Bezdánban, amikor az akkoriban nagyon népszerű magyarországi Táncdalfesztiválra a meghirdetett pályázat alapján egy barátnőnk be szeretett volna nevezni egy dalocskával. Kitalálta a dallamot és szép szöveget is írt hozzá egy szőke kislányról, és arról, hogy a feltörekvő tinédzsernek az ígéretes karrierje ellenére sem szabad eldobnia a szerelmét. Zenéhez értő ismerősünk elkészítette a kottát is, és csapatostól mentünk a postára, hogy feladjuk a pályázó levelét. Nagyon gyorsan, talán tíz nap sem telt el, és megérkezett a válasz is: a Táncdalfesztivál dalversenyén külföldiek nem vehetnek részt!

Talán ekkor szembesültünk igazán egy nagy elutasítással és a kizártság érzésével, pedig magyar televíziót néztünk, a helyi – és igen jó – együttes zenéje által magyar táncdalokra táncoltunk az akkor még divatos táncestéken.

Ez a fél évszázaddal ezelőtti, a falusi kislányok naivitását, de mindenek előtt az időközben sokat változott politikai viszonyokat tükröző jelentéktelen kis epizód ma nem történhetne meg. Ha sokunknak nem lenne hasonló, vagy ennél talán sokkal rosszabb élménye, nem is vennénk észre a változásokat, a nemzetpolitika óriási lépéseit, a politikai viszonyokban tapasztalt közeledés hozadékait. Igaz, lassan és óvatosan kezdődött, de ma már olyan sokfélék és sokszintűek a kapcsolatok az anyaországgal és a külhonnal, hogy napi szinten történik valami a kisebb közösségekben is. A testvérvárosi vagy a kultúregyesületi együttműködés révén nincs olyan nap, hogy ismerőseinket ne látnánk valamely magyarországi rendezvény fotóján vagy fordítva, hogy ne hallanánk magyarországi vendégek és együttműködő partnerek érkezéséről.

Csak úgy kapásból a legújabb hírekből: magyar szórványközpontokban teljesítenek szolgálatot ösztöndíjas fiatalok az identitás megőrzésének segítése céljával Vajdaságban, Magyarkanizsa az idegenforgalmi fejlesztések céljával együttműködésre készül egy magyarországi hotellánccal, a Határtalanul programban magyarországi diákok érkeztek Szabadkára, Újvidékre, Zomborba…

Nemrégiben hallottam egy politikai beszédben az emlékeztetőt, hogy a magyar kormány 2010 után változtatott radikálisan a magyar nemzetpolitikán, és kiemelten segíti a külhoni magyar szervezeteket, a szülőföldön való megmaradást. Ebben a segítségnyújtásban (a nemzeti tanácsi választásokra készülő Magyar Összefogásnak az eredményekről szóló ismertetőjében erről bőven olvashatunk) nekem több más mellett az újvidéki Európa Kollégium létrejötte talán a legfontosabb, hiszen az anyaországi támogatással felépült intézményben itt lakhatásra és támogatásra talál a legszegényebb, odahaza anyagiakban nem bővelkedő, egyetemi tanulmányokat folytatni akaró vajdasági magyar fiatal. Arról nem is beszélve, hogy társai, és az anyaországból rendszeresen idelátogatók révén szélesül az ismeretségi köre, szilárdul a kapcsolatrendszere, és az ilyen háttérrel szerzett magabiztossággal megtanulja otthon érezni magát itthon is, és távolabb is. Továbbá, ha nem is olyan látványos rendezvényen, mint egy vágta és egy könnyűzenei fesztivál, hanem sokkal inkább szakmai vagy tudományos téren, de mindenképpen gazdagabbá teszi azt a szép mozaikot, amelynek mindannyian részének érezzük magunkat.

Az, hogy ötven évvel ezelőtt mi volt, e tekintetben, most már nem számít, hiszen változtatni nem lehet rajta. Inkább az a fontos, hogy mi van és lesz, és hogy a kitaszítottság érzése helyett az elfogadást érezhessük az anyaországban és a külhonba került szülőföldön is.

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!