Színfoltok Vajdaságból

2018. május 19. [15:03]

Betűméret:                     

Mondom az útitársamnak, hogy nyomja már jobban azt a pedált, hiszen 130-as sebességgel száguldhatunk. Topolyáról tartunk Újvidék felé az autópályán, alig néhány nappal azután, hogy Szerbia az európai uniós szabályokhoz igazította a sajátját, és 120 kilométeres óránkénti sebesség helyett most már az európai felső határ érvényes Szerbiában is. A megindoklás szerint azért, mert az autópályák jók, rendezettek és biztonságosak nagyobb sebességgel történő haladásra is. Ebből kiolvastam azt az állami logikát is, hogy az utak rossz minőségén nem fontos folyamatos karbantartással és felújítással javítani, egyszerűbb megoldás a sebességkorlátozás.A folt-hátán-folt közutak Vajdaság-szerte beszédesen mesélnek erről a logikáról, és arról is, hogy a pénzek valahova máshova folynak el. Na de ez az autópálya! Mire előszedem a telefonomat, a legtarkább szakaszon már túl vagyunk. Szőreg előtt így is sikerül olyan felvételt készítenem, amelyen jól látszanak az úttest foltjai és a lyukak, amelyek „csak” húsz centiméter átmérőjűek lehetnek, de szerintem nem sok kell, hogy mélyüljenek, szélesedjenek, valóságos kátyúvá veszélyesedve. Ilyen egy vajdasági autópálya egy-egy szakasza.

Egy ország rendezettségéről a közutak állapota fest sokatmondó képet. Vajdaság esetében ez a kép arról is üzen, hogy az utóbbi évtizedekben alig valamit ruháztak be a közutainkba. A szégyenek szégyene sok útszakasz, ezt mindenki tudja. A belgrádi illetékes minisztériumban is beszélnek erről, Mihajlović miniszter asszony az utóbbi egy évben több alkalommal is látványos vajdasági beruházásokról nyilatkozott, csak éppen a szemmel látható és az autógumikkal érzékelhető eredmények maradnak el. Az utakon tátongó kátyúk, a töredezett útpadkák mintha kitartóan arról is üzennének, hogy a gazda hanyagolja e térséget és vele együtt azokat az embereket is, akik ezeket az utakat haszálják (és építették annó). A gazda, pedig, tudjuk, hogy ki. A szerb állam, még ha névleg a vajdasági térségnek van autonómiája és némi, elenyészően kevés pénze is. A szerb államnak és kis-jugoszláv elődjének éppen ennek a vajdasági térségnek a meggyengítése volt a próba-eszköze, hogy megtartsa a másik tartományt, Koszovót, miközben biztos volt benne, hogy a vajdasági térséget mindörökre használhatja.

Mint később elolvastam, miközben én Topolyáról tartottam Újvidékre, Újvidéktől nem messze, a szerémségi Karlócán éppen ünnepséget rendeztek (május 15-én) abból az alkalomból, hogy 170 évvel ezelőtt a Monarchia e városkájában a szerbek naggyűlést tartottak és ezen a „májusi szkupstinájukon” a bácskai, bánáti, szerémségi és baranyai területekből megrajzolva és kiszakítva kikiáltották a „szerb Vajdaságot”. A területek egyes részein 20, legtöbb 30 százalékot alkotó szerb lakosság érdekeire hivatkozva. Hetven évvel később a területek tekintetében valóra vált az álmuk, 170 évvel a karlóciai naggyűlésük után pedig elmondhatják, hogy etnikai szempontjaikat is „sikeresen érvényesítették” és e területek szerb többségűvé váltak. Nem úgy, mint Koszovóban, ahol nagyon-nagyon kisebbségbe kerültek, Északra tolulva a Délen ők elvesztek, s elvesztek a területeik is. Koszovó elszakadása után az ott élő, (hivatalosan) mintegy százezernyi szerb számára még a szerb önkormányzatok közösségét sem sikerült létrehozniuk, azt pedig már szinte említeni sem érdemes, hogy Koszovóba egy szerb család sem akar beköltözni, miközben Vajdaságba…

Az újvidéki Dnevnik napilap mostanában közli dr. Žarko Dimić folytatásos tárcáját a 170 évvel ezelőtti karlócai májusi szkupstina előzményeiről és következményeiről, amelyben megállapítja, hogy az 1848-ban létrejött magyar kormány bizalmasának számító Csarnojevics Péter, Temes vármegye főispánja elítélte a dél-magyarországi szerbek követeléseit, amire válaszul a lázadó szerbek azt terjesztették róla, hogy „elmagyarosodott a vére”, bár ő annak a III. Csarnojevics Arzén (Arsenije) szerb pátriárkának a leszármazottja, aki a törökök előrenyomulásától félve a bécsi udvarral megegyezett a koszovói szerbeknek a Duna mellékére való bevándorlásáról. Ami után a 17. század utolsó éveiben egyházi relikviáikkal együtt jó messzire elmentek Koszovóból egészen Budáig. És nem is mentek vissza azóta sem a „koszovói szent szerb földre”, s a Szerb Pravoszláv Egyház csúcsvezetése is Belgrádban éli kényelmes életét.

Dimić tárcájában olvasom azt is, hogy az új magyar kormányzat ellen forduló agitátor, Đorđe Stratimirović 1848-ban Újvidéken 40 ezer golyó kiöntését rendelte meg a szerb nemzeti alap részére (miközben az újvidéki magyar és német családok bemenekültek a péterváradi várba). E rendelés bevallása a szomszéd emberek elleni fegyverhasználat szándékának, ami – mint tudjuk a történelemből - később nem csak szándék volt. Megszerezték (részben), amit akartak. Most, a szerb szándéknyilatkozat 170. évfordulóját ünnepelve Igor Mirović vajdasági kormányfő azt mondja, a „győzelmet és a szabadság elveinek időállóságát, mindenki egyenjogúságát és jólétét, vagyis azokat az alapelveket ünnepeljük, amelyek alapján a Szerbia kötelékébe tartozó Vajdaságot mindenki javára együtt építjük az előttünk álló időben”.

Csak azok a lyukak a bácskai aszfalton…

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!