Jobb, mint Szerbiában!

Illusztráció
Illusztráció

2018. május 3. [8:42]

Betűméret:                     

Jobb, mint Szerbiában! – mondják egyöntetűen útitársaim, és mivel szerbül beszélgetünk, sajnálom, hogy Belgrádban nem hallják ezt az üzenetet. A Belgrád-Budapest vonalon utazunk a lassan araszoló vonat egyik fülkéjében és a többórás út ilyenfajta elemzésekkel telik: amit nem sikerült a szerémségi Mitrovicában, a bácskai Verbászon és Szabadkán, az sikerül Magyarországon, illetve Szlovákiában.

Miért is? Ők csak dolgozni akarnak, de itthon nem kellettek, illetve nem becsülték meg a munkájukat, amott meg tárt karokkal és megbecsüléssel várták őket.

A mitrovicai (szávaszentdemeteri) férfivel már Újvidék után szóba elegyedünk, Sokan vannak a vonatban, a május 1-jei ünnepek után mindenki utazik vissza – mondja. Ő maga Pozsonyba tart, az éjszakai műszak már várja a Volkswagen üzemében. “Itthon nem kellettem senkinek, azt mondták, öreg vagyok. A Volkswagenben nem vagyok öreg, pedig a papírjaimból látták, hogy betöltöttem a hatvanat. Amikor elmentem az első beszélgetésre, csak az érdekelte őket, hogy mire vagyok képes” – meséli a fordulatot hozó újabb életszakaszának a kezdetét. Munkásszálláson lakik, az üzemi konyhával rendkívül elégedett, a családjához havonta egyszer utazik haza, és mindezek után minden hónapban megtakarít 620 eurót. Többet is megtakaríthatna, ha akkora lenne a fizetése, mint a németországi üzemben hasonló munkát végző embereknek, akik kétezret keresnek, de hát nem véletlenül hozták az üzemet Pozsonyba: itt csak ezret adnak ugyanazon munkáért, de így is nagyon jó!

Történetének ezt a részét már az a fiatal lány is hallja, aki Verbásznál jött a fülkébe egy Ukrajnába, az ott dolgozó fiához igyekvő nyugdíjas ismerősével együtt. A lány is munkára utazik, de “csak” Magyarországra, “Szekesvara”. Amikor visszakérdezem, hogy hova is megy, talán Székesfehérvárra, széles mosollyal bólint: igen oda, csak olyan nehéz kimondani! Az útlevélellenőrzésnél azonban a magyar oldalon az okmányait visszaadó rendőrnőnek már szépen hangzó “köszönömöt” mond, igyekszik tanulni magyarul. Nehezen megy, de hát csak három hónapja dolgozik Magyarországon és a székesfehérvári üzemben is sok a szerb, lassan azonban ismerkedik a helyiekkel, és gyakorolja a nyelvet. “Amikor jelentkeztem, meg voltam győződve, hogy nem vesznek fel! De a teszt inkább matematika volt, tudtam, és felvettek” – ül az arcára az elégedett mosoly. Ő is munkásszálláson lakik több vajdaságival együtt, és mint mondja, ő is csak havonta egyszer utazik haza. Miért is menne, olyan szomorú otthon?! “Milyen jó lenne, ha inkább a szüleim is ide jöhetnének” – sóhajt fel, csak hát ez nagy elhatározás lenne. Neki öt évi magyarországi tartózkodás kell az állampolgársághoz, de szándéka szerint kitart, mert megszeretett Székesfehérváron és szereti a munkáját is. Havi 400 eurót tesz félre, otthon vajon mikor lenne ennyi…

“Nekünk is megéri a mosonmagyaróvári munka” – ezt már egy középkorú apa mondja, aki a fiával együtt Szabadkán csatlakozott hozzánk. Ők együtt vannak egy kellemes környezetű lakásban 5 kilométerre a mosonmagyaróvári üzemtől, ahol mindketten munkát kaptak. Van hol lakni, van hol étkezni, lassan-lassan már magyarul is beszélnek, és a munka is jó. Egyedül az a baj, hogy a munkahelyen tilos a dohányzás, ezért a fia kénytelen volt áttérni az elektromos cigarettára – ezt már viccnek szánja, azok után, hogy jó néhány érvet felsorol, miért is dolgoznak Magyarországon. Szabadkán tönkrement a Sever, ahol több, mint tizenöt évet töltött el. Egy építővállalatnál próbálkozott, ott meg nem fizettek rendszeresen, amikor pedig maszekolt, akkor még ment volna a dolog, de az időközben felnőtt fiának esélye sem volt munkát találni. Így szegődtek ők ketten együtt Mosonmagyaróvárra, és elégedettek.

“Ugye, jobb, mint Szerbiában!” – teszi hozzá ismét a mitrovicai férfi, és ezek után az érveiről folyik már a beszélgetés, az óriási korrupcióról, amit ő a saját szemével lát, lévén, hogy Mitrovica kisváros, ott mindenki mindenkit ismer. "Van korrupció mindenütt, tudom én azt, de ami nálunk megy..." - érvel tovább. A szabadkaiak a szerb államfőhöz közel álló “belgrádiakról” mesélnek, akik sorra tulajdonosaivá válnak több szabadkai vállalatnak, de maga a termelés és az emberek nem érdeklik őket. Az egyik mindössze 15 percet tartózkodott a több millióért megszerzett vállalatában, utána beült a Porschéjába, és visszament Belgrádba. Mit lehet tőle várni? – kérdezik.

A vadkapitalizmus idejét éljük még mindig, a szerbiai újgazdagok és politikai oligarchák haszontárgynak tekintik a munkásokat, akiket nevetséges minimálbérért dolgoztatnak. Egy tanulságos folyamatnak vagyunk tanúi: a magyarok egy része Nyugaton érvényesül több pénzért, mint amennyit Magyarországon keresne, a szerbiaiak egy része (a Nyugatot leszámítva) most már Szlovákiában és Magyarországon. Vajon tíz év múlva ki dolgozik az egyre üresedő Szerbiában?

Friedrich Anna

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások
Faragó Csaba
2018. 05. 07. [ 14:42 ]

"Vajon tíz év múlva ki dolgozik az egyre üresedő Szerbiában?" Nemrég volt egy hír, hogy a szerbiai építkezéseken zömében macedóniai albánok dolgoznak.


Balassy Ildikó
2018. 05. 06. [ 15:14 ]

Nem csak munkásként jobb Magyarországon, mint Szerbiában. Ha nem beteggondozás, kórházlátogatás céljából tartózkodom ott, még jobban élvezném az emberek kedvességét, segítőkészségét, buszok pontosságát, tisztaságát, a vonatok kényelmét, a gazdag áruválasztékot, a szúnyogtalanságot...