Mire megy el?

Vajon mi a fenét vezetnek le nálunk? – kérdezi ékes szerb nyelven a szomszédasszonyom a Vajdaság Vizeitől kapott értesítőt a kezében tartva. Én is a most kézbesített levelet lobogtatom a számlamintával együtt, miszerint a múlt évre a kertem után be kell fizetnem 1400 dinárt, meg majd ugyanannyit az idei évre is. Szomszédasszonyom fél házzal (és pici kerttel) rendelkezik, az ő számlája kisebb, de érdekesmód a tulajdon másik fele utáni kötelezettséghez képest, ami a férje nevén szerepel, 200 dinárral többet kell fizetnie. Ugyanaz a ház és telek fele más-más összegekkel. Már maga ez a tény felér egy szónoki kérdéssel, de az igazi kérdés az övé: vajon hogyan is történik nálunk itt a környékben a lecsapolás, amiért íme, mindannyiunknak fizetnünk kell, miközben most nagy a szárazság, amikor pedig nagy eső zúdúl ránk, mi magunk megyünk az utcára kapával, hogy utat igazítsunk a víznek a lejtő és az utca végén levő mélyebb árok felé.

Falunk eme pici utcájában, a Rózsa utca felső részében sebtében összeszámolt harminc ház után évente legalább 50-60 ezer dinár jut lecsapolás címén a megadott számlára. Ez az összeg felér egy szerbiai átlagkeresettel, ami azt jelentené, hogy egy hónapon át a mi járulékunkból legalább egy embernek kerek egy hónapot kellene dolgoznia csak a mi utcánkban a Vajdasági Vizei közvállalattól. Persze, tudjuk mi, hogy nem így kell számolni, de amikor az ember ilyen irracionális dolgokkal áll szemben, akkor a gondolatai is irracionálisak.

A Vajdaság Vizei vízgazdálkodási közvállalat arról értesít bennünket, hogy egy 2016-os törvény szerint a vízelvezetési illetéket többé már nem az adóhivatal szedi be (jelentkezzen, akinek emiatt kisebb lett a ház- vagy egyéb adója!), hanem ez a közvállalat. S történt közben, hogy 2018. február 22-én Szerbia Kormánya hozott egy Rendeletet a “vízilletékről” (“naknada za vode” – ugye, milyen pontos megfogalmazás?), s e szerint a lecsapolási illeték tavalyra ugyanannyi maradt, mint 2016-ban volt. Örüljünk, nincs infláció, és nem emelték… Ellenben, közlik továbbá, e Rendelet hiányában korábban nem küldhettek végzéseket a múlt évre vonatkozóan, mert nem volt rá jogalapjuk, de most íme van, és küldik is, és a feltüntetett összeget fizessük be 15 napon belül. Ők késhettek egy egész évet, mi fizessünk azonnal. A pénz Vajdaság Autonóm Tartomány költségvetésébe, a vízügyi alapba kerül, és szigorúan a vízügyet, vagyis az árvízvédelmet és a belvizek lecsapolását szolgálja, mert hogy rendben kell tartani a vízelvezető csatornákat és karban kell tartani a vízszint szabályozásában kulcsfontosságú szerepet játszó vízáteresztő pumpákat és objektumokat. A vízelvezetés – magától értetődik - nem a mi kis utcánk kertjeiben történik majd látványosan, hanem a Duna, a Száva, a Tisza, a Temes, a Néra, a Béga folyók, folyamok és a csatornák mentén…

“Ha nem lennének a csatornák és nem működnének a vízszintet szabályozó műtárgyak, Vajdaság ismét mocsár lenne” – figyelmeztetnek bennünket a levélben, amit olvasva akár el is érzékenyülhetünk csatornaásó és töltésépítő kubikos őseink nehéz munkájára gondolva...

A Vajdaság Vizeitől kapott eme kedves tájékoztatóból világosan látszik, hogy a felsorolt (és természetesen szükséges) munkák pénzelése a vajdasági emberekre tartozik. Itt mennek a folyók, itt vannak a csatornák, itt törnek fel a belvizek, kié másé lennének a költségek? A vagyonadó, az más. Annak semmi köze a “vízadóhoz”, a vagyonadó megy egyenesen a községi önkormányzathoz más célokra. És mivel a korábbi évtizedekben felsőbb szinten a bácskai, bánáti, szerémségi vízlecsapolás nem a főbb feladatok között szerepelt, voltak gondjaink bőven a folyók árhullámainak vagy a hosszan tartó esőzések utáni belvizeknek a következtében. Erre a vagyonadó nem volt elég, a baj pedig a miénk, oldjuk meg a mi pénzünkből!

Nem új ez most, mást is megoldottunk már. Az idősebb korosztály emlékszik a helyi járulékok idejére, amikoris a nettó fizetésünk 2, olykor 4 százalékát adtuk a közösbe a helyi közösségünkbe, hogy abból kikövezzük az utcákat, aszfaltréteg kerüljön a kövekre, továbbá, hogy legyen vízvezetékünk, felújítsuk az egészségházat vagy a művelődési otthont, vagy hogy ravatalozó épüljön a temetőben. Az államnak adott adókból sok mindenre nem jutott falvainkban, ha jobb életminőséget akartunk, áldoztunk rá, amíg volt miből.

“Ha legalább 50 ezer lenne a nyugdíjam, egy szót sem szólnék a házadó és a vízlecsapolási díj miatt” – folytatja szomszédasszonyom, és reális számításként hozzáteszi, hogy már ezek az adó- és járulékkötelezettségek elviszik a családból a 16 ezer dináros egyhavi nyugdíjának majdnem a felét, és az sem jár sokkal jobban, aki dolgozik a faluban, hiszen a legtöbben 20 ezer körül keresnek. Valami nincs rendben az értékarányokkal, spórolnak a nyugdíjakon és fizetéseken, az adó és járulék megszabásakor pedig vastagon fog a ceruzájuk.

Ráadásnak itt a kérdés, hogy amit most elvisznek, abból mennyi jön vissza? Különösen, ha tudjuk, hogy Szerbia európai uniós előcsatlakozása folyamán az évtizedes lemaradások kiküszöbölésére az Interreg-IPA program keretében a határon átnyúló kapcsolatépítés során európai pénzekből millió eurókat adnak a szerbiai vízügyi objetumok, műtárgyak és csatornák felújítására. A Baja-Bezdán csatorna felújítására például 7 millió eurót irányoztak elő nemzetközi pénzekből, de többek között megvan a terv a bezdáni dunai hajózsilip (Ferenc József-zsilip) rekonstruálására is, szintén külföldi ráfordításból. A hazai önrész általában csak 15 százalék, vagy még annyi sem. Ezek után illene, ha a Vajdaság Vizei a legközelebbi “vízadó” csekkek kézbesítése mellé szintén mellékelne levelet, amelyben arról is beszámolna, hogy mire ment, amit most beszednek. A mi utcánk felső részéből a harminc ház után megközelítőleg évi 500 eurót, ha az egész utca hosszát számolom, akkor biztosan legalább 1000-et. A negyven utca után (van rövidebb, de jóval hosszabb is) csak a mi falunkból minimum évi 40 ezer eurót. Vajdaság 400 falusi településéről (van a miénknél nagyobb és kisebb is) a városokat, községi székhelyeket nem számolva (!) évi 16 millió eurót…

Friedrich Anna