Pénz

Megboldogult édesanyám gyakran mondogatta, milyen jó lenne, ha annyi pénze lenne, hogy ne tudja, mennyi van. Persze, nem milliárdokra gondolt ő, hanem egy kis bővelkedésre némi anyagiakban. Múltak az évek, s én megértem, hogy ne tudjam, mennyi pénzem van. Nem milliárdok, csupán a dugipénzeket keverem össze olykor, és nagy öröm ér, amikor az egyik féltve őrzött borítékban kicsit többet találok, mint amennyit emlékezetem szerint beletettem. No azért ez a “nagy öröm” mégsem annyira nagy, mert hatvan felett az ember már tényleg tudja, hogy a pénz nem boldogít – csak baj van, ha nincs. Barátnőm édesanyja szokta volt mondani, hogy a kevés pénz is nagyon sok, ha hiányzik és ha nehéz megkeresni.

A sok és a kevés fogalmáról a mi falusi elképzeléseink biztosan meg sem közelítik a felsőbb rétegeknek a pénzzel kapcsolatos értékrendjét. Éppen most olvastam a hírt, hogy a világ legdrágább házát 350 millió euróért árulják valahol Franciaországban. A villa “Les Cédres” valóban szép építmény, a nagytermének a csillárja is megérhet több tízezer eurót, annyit, amennyibe 5-6 ház kerülne a mi utcánkban. A 350 milliós villában azonban más drága dolog is van, a növény- és állatvilágról összegyűjtött 3000 könyv értékét például 100 ezer euróra becsülik.

De vannak, akik túl mennek az eurómilliókon is, és euró- vagy dollármilliárdokban mérik azt, amivel éppen rendelkezhetnek. Szenzációs hírként közölte a minap a sajtó, hogy Soros György mágnás több mint 18 milliárd dollárt (árfolyam tekintetében a dollár lassan utoléri az eurót) utalt át a vagyonából az általa alapított Nyílt Társadalom Alapítványnak, amit úgy értékelnek, hogy “vagyonkezelőkhöz történő tőkekihelyezésekkel” többet áldoz ezentúl jótékonykodásra, mint amennyit a befektetői cége általi haszonból tette eddig. Valami hasonlót cselekedett három évvel ezelőtt Bill Gates, a Microsoft tulajdonosa, aki feleségével létrehozta a saját alapítványát, Soroshoz képest több, mint kétszer annyit, 44 milliárdot elkülönítve jótékonysági célokra, többek között fiatal feltalálók támogatására. Ez a két eset is bizonyíték lehet arra, hogy a pénz nem boldogít, csak akkor, ha a felhasználása összhangban van a birtoklójának az elképzeléseivel, az életről alkotott felfogásaival, vagy eszköz lehet az önmegvalósításban.

A két multimillliárdos jótékonyságra szánt pénze egyben jól szemlélteti azt is, hogy mennyi vagyon halmozódik fel egy-egy ember kezében, miközben egész államok messze lemaradnak. Szerbia például, a maga 7 millió lakosával évek óta nem képes az imént említett két mágnásét megközelítő összeget felhalmozni az adósságai fedezésére, sőt még növeli is időnként külföldi terheit, úgyhogy azok sehogyan sem akarnak milliárdokban mérve csökkenni: az idén júliusban megközelítőleg 24 milliárd euróval tartozott Szerbia valakiknek. Ha a népesség megközelítőleg 7 millió, akkor lefelé kerekítve is az állam jóvoltából mi mindannyian személyenként 3 400 euróval vagyunk adósai valakiknek. Ennek tudatában valóságos csoda, hogy még lehet dugipénzem, az meg egyenesen világraszóló esemény, hogy jövőre 5 százalékkal emelik a nyugdíjamat e nagy külső adósság ellenére.

És mivel minden relatív, talán pénzt is könnyebben lehetne egyénenként keresni (még nyugdíjasan is), ha a feltételek kedveznének hozzá. Amikor az eladott munkánkért kevés pénzt kapunk, a legtöbbször jogosan az államot, a társadalmi berendezkedést és viszonyokat hibáztathatjuk, mint ahogy a Digitális Szerbia néven a köztudatban megjelent csoportosulás is tette, amelynek tagjai egy kezdeményezést fogalmaztak meg a szerb kormány felé a felsőoktatási feltételek megváltoztatása érdekében. Azt akarják, hogy több informatikai szakembert képezzenek az országban, mert az informatikai és digitalis technológiával (IT) az ország – állításuk szerint – öt év alatt 2 milliárd eurós IT-exportot érhetne el. Ez talán jobb ötlet annál a kényszerhelyzetnél, amikoris a szerbiai fiatalok tömege ápolói középiskolába jár, hogy az oklevél birtokában mielőbb külföldre mehessen dolgozni. Jobb ötlet, mert az itthon maradás előfeltétele a munka és annyi kereset, amennyi birtokában már nem érdemes idegenbe menni. A “Les Cédres” villát úgysem tudják megvenni külföldi munkával sem, itthon meg már megvan az olyan ház a családok többségében, amilyet például Németországban is sokan elérhetetlen vágynak tartanak. Az 1.500-2.000 eurós fizetéssel ugyanis Németországban nem álmodik senki sem arról, hogy egyszer majd háza lesz. Igaz, némi dugipénzük azért van nyaralásra vagy jobb autóra, de csak arról van szó, hogy itt a szegény nem annyira szegény, mint másutt, a gazdag meg legalább annyira gazdag, mint másutt.

Az idén januári, nem éppen jóra sikeredett davosi Világgazdasági Fórumra készült el egy tanulmány (az Oxfordban alapított Oxfam nemkormányzati szervezeteket összegyűjtó tömörülés részéről), amelyről a Reuters január 16-ai keltezéssel csupán annyit közölt: a vagyoni különbségek most már sohasem látott szintre nőttek, a világ nyolc (8!) leggazdagabb emberének a vagyona akkora, mint a világ össz népessége felének. Hogy ki az a nyolc ember, ki tudja? Azt azonban tudjuk, hogy egy régi magyar közmondás szerint törvényt is győz a pénz. S mennyire igaz ez napjainkban…

Friedrich Anna