Luca napja

Ma van Luca napja.Szent Lúcia vagy Luca a keresztények által az 5. század óta tisztelt szűz és vértanú. A középkorban közkedvelt szent volt, legendája több művészt megihletett. Lúcia védőszentje a szembetegségben szenvedőknek és vakoknak (mivel a Lúcia név a lux = fény szóból származik), a bűnbánó utcanőknek, valamint a hegyes szerszámokkal dolgozóknak (földművesek, kézművesek, varrónők, párnakészítők, nyergesek). Ünnepnapja december 13.

Krisztus után 304-ben szenvedett Siracusaban vértanúságot a szentéletû, jótékonykodó Szent Lucia, akinek emléke elõtt tisztelgett a római katolikus egyház már az 5. századtól kezdve.

Luca napja a Gergely-féle naptárreformig, 1582-ig a tél legrövidebb napja volt, az évszak közepének tartották, munkaszünetes törvénynapként határozták meg. Nevének etimológiája a latin lux = fény szóval áll összefüggésben.

Ehhez a naphoz számos hiedelem, szokás kapcsolódik. A praktikák, mágikus eljárások, szövegek a tyúkok szaporaságát, tojáshozamának növekedését igyekeztek elõsegíteni. Éjfélkor ennek érdekében megpiszkálták a tyúkokat, nagyobb tojáshozamra kívánván õket serkenteni, máshol maguk a gazdaasszonyok mutattak példát „ülésbõl" a kotlósoknak.

A nyugati részeken volt szokás a fiúk „kotyolni" járása. Hajnalban indultak körútjukra az ismerõs házakhoz, szalmát vagy fadarabot vivén magukkal, amelyekre rátérdelvén adták elõ termékenységvarázsló, mágikus szövegeiket, minden földi jót kívánván a házaiknak a „Luca, Luca, kitty-kotty, Tojjanak a tiktyok!..." kezdetû szöveg kíséretében. Köszöntõjükért tojás járt cserébe. Luca napja gonoszjáró nap is volt, amikor a bûbájosok, boszorkák megronthatnak embert, állatot, ezért védekezésül be kell zárni elõlük minden ablakot, ajtót, sõt még keresztet is rajzoltak az ajtókra. A seprûket is elrejtették elõlük. A pénz kiadása is tilos volt és ekkor, kölcsönkérni sem volt ajánlatos.

Jóslásairól is híres volt e nap. Az ekkor készített lucapogácsával jósoltak a jövendõ élettárs személyére, e célból készítették a lucacédulákat is. 12 nevet írtak rájuk, egyet mindennap tûzbe vetettek, amelyik karácsonyra megmaradt, az mutatta a jövendõbélit. A lucakalendárium szerint a karácsonyig eltelt 12 nap idõjárásából próbáltak következtetni az egész évire, a lucabúzából pedig a következõ év termésére.

Kedvelt szokás volt ekkor a Luca-alakoskodás. Fehér lepelbe öltözve, belisztezett arccal fakanállal, meszelõvel ijesztgették a fiúk a lányokat, gyerekeket, majd kikérdezték, imádkoztatták õket. Aki jó volt, almát, diót kapott. Máshol a tyúkokat is megpiszkálták, vagy a háziak arcát „megmeszelték" a kiütések elkerülésére. A legények tréfából egyes helyeken vagy kicserélték a kapukat, vagy szétszedvén a szekeret fölvitték a tetõre, ahol összerakták ismét bosszantván a ház gazdáját és népét.

A legnevezetesebb hagyomány a lucaszék elkészítése volt, amely a boszorkák fölismerésére szolgált. Luca napjától karácsonyig „dolgoztak rajta", innen a mondás: „Lassan készül, mint a Luca széke." Karácsonykor kellett rájuk állni, mert ekkor látták meg a boszorkányokat, akik szarvat hordtak, de azután a széket el kellett égetni. Egyes helyeken mákot kellett az éjféli misére vinni, amit elszórván a rontó szellem fölkapkod, mialatt a nép egérutat nyer. Református vidékeken volt szokás a lucaszék keresztútra vitele, körülkerítése krétával, hogy így megláthassák az ott gyülekezõ boszorkányokat. Hazatérvén pedig fokhagymát tettek a kulcslyukba, kést vágtak a bal ajtófélfába, keresztbe állították a söprût - mindegyik „hatásos" fegyver az ártani akaró gonosz ellen.