Népi kalendárium: Húsvéthétfői népszokások

A húsvéthétfő, más néven vízbevető hétfő, a keresztény ünnepkör és a népi hagyományok egyik legszínesebb és legvidámabb ünnepe. A húsvéti ünnepkör részeként a húsvéthétfő szorosan kapcsolódik a húsvétvasárnaphoz, amely Jézus Krisztus feltámadását ünnepli.

A húsvéthétfő gazdag hagyományaival és szokásaival különleges színt ad a tavaszi ünnepkörnek. Az élő hagyományokon keresztül idézi meg a tavasz örömét és a feltámadás üzenetét. A legismertebb húsvéthétfői szokásunk a locsolás, locsolkodás, amely mélyen gyökerezik a magyar népi kultúrában.

A kifejezetten keresztény eredetű szokások mellett a néphagyomány is rengeteg jelentést társított a locsolkodáshoz: a víz tisztító hatására is utal, valamint a termékenységet jelképezi.

Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint pedig arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna elhallgattatni, illetve a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

A víz és a termékenység szimbolikája a legfontosabb elem, amelyek a húsvéti locsolkodás és a hímes tojás hagyományában is tükröződnek, írja összefoglalójában a ma7 portál.

A népszokások szerint a férfiak ilyenkor sorra járták a házakat és különböző versek, énekek kíséretében locsolták meg a lányokat, asszonyokat.

Eleink vízbevető, vízbehányó hétfőnek nevezték húsvét hétfőjét, ami a locsolás egykori módjára utal, hiszen gyakran erőszakkal a kúthoz, vályúhoz hurcolták a lányokat, és vödörszám hordták rájuk a vizet, vagy a patakban megfürösztötték, sajnos ha hideg volt húsvétkor, bizony betegség is származhatott ebből.

Az Ipoly mentén már előző este jártak a legények, ez volt az úgynevezett tojáshajtás. Lányos házanként 8-10 tojást szedtek össze. Előre megbeszélt háznál szalonnát kaptak, ott a tojásrántottát elkészítették és megették. A héjat annak a lánynak a háza elé szórták, akire valamilyen oknál fogva haragudtak. Azután indultak el locsolni. Külön jártak locsolni a még legényszámba nem vett fiúk a keresztanyjukhoz és a rokon lányokhoz.

Ezen a napon Szeged vidékén a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, ahol egész vödör vízzel öntötték le őket, megelőzve nehogy kelésesek legyenek. A szagos vízzel, kölnivel való locsolás és a locsolóversike újabb keletű szokás városon és falun egyaránt, a két világháború között vált fokozatosan általánossá.

Erdély bizonyos vidékein a fiúk a kiszemelt lány kapujára nyírfaágat tűztek, másnap pedig csapatostul kértek bebocsáttatást, és kíméletlenül megöntözték vödörből a választottjukat.

A húsvéti locsolásnak helyileg kialakított hagyományos formái voltak. Egyes vidékeken szokás volt a húsvéthétfői locsolást másnap viszonozni: keddenként a lányok indultak útnak, hogy megöntözzék a legényeket.

Húsvéti tojásfestés

A locsolásért cserébe hímes, de legalábbis festett tojás jár a fiúknak. Sok változata és technikája létezik mind a tojáshímzésnek, mind a festésnek.

A legelterjedtebb a piros szín, de népi motívumokkal díszített, patkolt vagy karcolt technikák is ismertek. A piros szín egyrészt a szerelmet, az életet jelképezi, másrészt a legenda úgy tartja, hogy a keresztfán függő Krisztus vére lecsöppenve megszínezte az éppen ott imádkozó nő kosarában található tojásokat.

A húsvéti tojásjátékok sorába tartozik a tojásvadászat (rejtett tojások keresése), a tojásgurítás, a tojásdobás és a tojásösszeütés. Utóbbi egyik elnevezése, a kókányozás a húsvéti szentelt tojás régi nevét őrzi.

A tojásgurítás a Dél-Dunántúlon, különösen Somogy, Baranya és Zala megyében volt szokás. A játék lényege, hogy a résztvevők tojásokat gurítanak le egy domboldalról. Célja, hogy a tojásokat minél messzebbre gurítsák. Az a játékos nyer, akinek a tojása a legtávolabb gurul anélkül, hogy összetörne.

A tojásösszeütés főként a fiúgyerekek játéka volt, amit a húsvéti tojásokkal játszottak. Beálltak egymással szemben, mindenki a kezébe fogott egy-egy tojást a hegyével felfelé, a cél pedig az volt, hogy az egyik eltörje a másiknál lévő tojást. A játék nehézsége abban volt, hogy a tojások összeütésénél csak az egyik tojásnak volt szabad megrepednie. Csalni is lehetett fából, mészkőből, gipszből készült műtojással. Úgy tartották, akinek a tojása ép maradt, tovább fog élni.

A kókányozás során is az volt a cél, hogy eltörjék a tojást, azonban itt pénzérmével kellett eltalálni. A vágató (tojás tulajdonos) és a vágó (dobó) megegyeztek a játékszabályokban, vagyis, hogy milyen távolságból és hányszor lehet próbálkozni újabb és újabb pénzérmékkel. Vagy tenyérben, vagy a földre téve kellett eltalálni a tojást, de nem akárhogy: a pénzérmének meg kellett állnia a tojásban. Ha a vágó nem találta el a tojást, az összes pénzérme, amivel próbálkozott, a tojás tulajdonosáé lett.

A gyerekek számára izgalmas hagyomány a tojáskeresés, amely során a kertben a nyúl által elrejtett tojásokat, édességeket esetleg apró játékokat kutatják fel.

A tojásdobás főként a lányok játéka volt. Ketten megálltak egymással szemben, majd vezényszóra egyszerre dobták át egymásnak a tojásokat úgy, hogy azok ne koccanjanak össze. Aki nem tudta elkapni, veszített. Többen is játszhatták, nagy körbe állva, sőt: a fiúk is becsatlakozhattak, akik a dobások alkalmával megpróbálták elcsenni a tojásokat.

Húsvéti korbácsolás, vesszőzés

Nem a vödörnyi jéghideg víz volt a legrosszabb dolog, amit a lányok húsvét hétfőn a nyakukba kaphattak. A locsolással egyenértékű vesszőzés volt néhol szokásban húsvétkor.

Fejér vármegyében és a Dunántúl egyes részein elterjedt népszokás volt a húsvéti korbácsolás. Az Észak-Dunántúl szlovák telepítésű falvaiban ma is élő népszokás. 4, 6, 8 vagy 9 fűzfavesszőszálból készült, sibának nevezett korbáccsal vesszőznek.

A fiúk megcsapkodták a lányokat, s mondták:

Keléses ne légy,
Bolhásos ne légy,
Esztendőre még frissebb légy!”

A húsvéthétfőhöz Felvidéken az öntözés, locsolás, lányok és asszonyok vesszőzésének szokásai kapcsolódnak. Nyugaton a vesszőzés, mai Közép- és Kelet-Szlovákiában az öntözés volt a jellemző. A lányok a sibára szalagot kötöttek, borral vagy piros tojással kínálták a legényeket. Ezekben a falvakban ma már többnyire locsolnak is a korbácsolás után.

Tordason (Fejér vármegye) a legények csak az ismerős lányokhoz mentek sibálni ketten-hárman egy csoportban. A lányoktól a korbácsolás után egy szál szalagot kaptak a siba végére. Ha udvarlója volt a legény a lánynak, akkor piros színű, ha nem akkor kéket, lilát vagy fehéret kapott. A legények festett tojást is kaptak. A sibálás után locsolás is volt.

A Felvidéken ismert szokás a suprikálás, amikor a lányok korbácsolják meg a húsvéti locsolást végző legényeket.

Az ünnepkör vége: a fehérvasárnap vagy mátkáló vasárnap

A fehérvasárnap (mátkáló vasárnap) a húsvétot követő vasárnap, a húsvéti ünnepkör zárónapja. Fehérvasárnap jellegzetes szokása volt a komálás, mátkálás. Némely vidéken szokás volt, hogy a farsang óta férjhez ment lányok fehérvasárnapon menyasszonyi ruhájukban mentek a szentmisére, de koszorú és fátyol nélkül.

A fehérvasárnap elnevezés arra utal, hogy a nagyszombaton kereszteltek ezen a napon, azaz a szent szombatot követő nyolcadik napon vehették le fehér ruhájukat, amelyet egy héten át viseltek.

Ekkor volt szokásban, elsősorban Zala és Somogy megyében, de a moldvai magyaroknál is a szertartásos barátságkötés, a mátkálás vagy komálás. A fiatalok (főleg a lányok) szertartásoson barátságot kötöttek, amit tojás- vagy komatál (sütemény, gyümölcs, bor) cserével pecsételtek meg. Előfordult az is, hogy leány fiúnak küldte, vagy fiúk egymásnak küldték.

Az ajándékot a legtöbb helyen nem személyesen adták át, hanem a nagyobb lányok kisebbekkel küldték, amelyet a Komatálat hoztam kezdetű vers vagy ének kíséretében adtak át.

Komatálat hoztam,
Fel is aranyoztam,
Koma küldte komának,
Hogy váltsa ki magának.
Ha nem váltja magának,
Küldje vissza komának.

Az ajándékot kapó kivett a tálból egy húsvéti tojást, s helyette két másikat rakott a tálba cserébe; más helyeken az egész tálat elvette, s helyébe egy másik tálat küldött. Az Ormánságban a nagylány legkedvesebb pajtásának, leendő komaasszonyának személyesen vitte a mátkatálat.

Mátka, mátka, mátkázzunk,
Holnap délre komázzunk,
Ha éljünk, ha haljunk,
Mindég mátkák maradjunk!

A komatálat küldők egymást testvérré fogadták, sírig tartó barátságot kötöttek, s ezután magázták és komának; a lányok pedig mátkának nevezték egymást.

A barátság néha a férjhezmenetelig tartott, de egész életre is szólhatott, különösen, ha később a gyermekeik születése után keresztkomák is lettek.