Isten nem telel. Vagy mégis?

2018. január 12. [16:05]

Betűméret:                     

Az év fordulója táján igyekszünk kifejezni jókívánságunkat családtagjainknak, barátaink, ismerőseinknek. Kézfogások és puszik közé szorított szavaink a szebb jövő reményében szabadulnak fel lényünk mélyéből. Szeretnénk, ha sok minden megváltozna. Persze úgy, hogy minden jobb legyen, sikeresebb és örömtelibb. De valójában mihez képest jobb, sikeresebb és örömtelibb? Sokszor nem vagyunk tudatában annak, hogy eddig is és jelenleg is milyen sok jó övez bennünket, mennyi jó és mennyi isteni kegyelem körforgása vesz körül bennünket, és árad belénk. Mi az elképzelt jót kívánjuk. Van egy – vagy több! – képünk valamiféle jóról, s azt szeretnénk, ha a történések kívánságaink beteljesedésének irányába mozdulnának el. Ehelyett szerintem ilyenkor újév táján inkább azt kellene mondanunk, hogy az elkövetkező év vezessen a Téged körülvevő és benned lakozó értékek felfedezésére és az azok feletti örömre. Mert csak akkor leszel boldog, ha hálás leszel mindenért, amit kaptál, és amit élvezhetsz. És az új év is csak akkor lesz boldog, ha te boldog leszel. Nem a körülményeknek kell boldogoknak lenniük, hanem az embernek. Ne virtuális galambokra vadássz, hanem vedd észre és fogyaszd az asztalodra tálalt sülteket. Nem a vágy boldogít, hanem az elfogadás.

A jókívánságok közepette a félelem és az aggódás érzelmeit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Hívőben és nem hívőben egyaránt felmerül a kérdés, hogy mit hoz a jövő. Az ember szereti a kiszámíthatóságot, mert biztonságérzetet sugall. Ugyanis félünk az ismeretlentől. Félünk, mert nem szeretjük a véletleneket, a bajokat, a váratlan negatív sorsfordulókat. Sőt, gyakran problémává léptetjük elő őket. A nehézségekre például nem úgy nézünk mint megoldandó kihívásra, amely segíthet emberi növekedésünkben, hanem mint problémára. Vannak, akik mindenből problémát csinálnak. Bolhából elefántot. A gondokat és kihívásokat az emberi és lelki növekedés esélyeként szinte alig tudjuk elképzelni. Kétségbeesünk, ha valami nem a mi boldogság-ábrándunk szerint zajlik.

Az élet azonban folyamatosan új dolgokkal és új témákkal áll elő. Az élet a kiszámíthatatlanság nagymestere. Az új helyzetek félelmetes bizonytalanságérzetet okozhatnak. Ilyenkor sok ember azt teszi, hogy a múltba menekül. Azzal érvel, hogy „a történelem ismétli magát”, meg, hogy „bezzeg az én időmben…” A hagyományhoz nyúlnak, bevált szokásokról – „mindig is így volt” – beszélnek, kipróbált erényekről és időt álló értékekről szónokolnak. Csakhogy ne kelljen változtatni. Mindig a „járt út” mellett teszik le a voksukat annak ellenére, hogy az igazi élet nem a bejárt területek, hanem kitaposandó utak labirintusa. Ettől nehéz és ettől szép. Nem posvány, hanem izgalomban tartó dinamizmus. A múlt fölött keseregve aligha lehet szebb és jobb jövőben remélni. Sem egyénileg, sem közösségileg nincs haladás, ha megragadunk a múltban, ha a becementezett helyzeteket és megoldásokat nem tudjuk, vagy nem akarjuk magunk mögött hagyni. Ha nem tudjuk elfogadni az újat, ha nem tudunk alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez, akkor nem lesz „új világ”. Ha nem vagyunk képesek elengedni a múltat, akkor nem remélhetünk megújulásban. Pedig az „Úr mindent újjáteremt” (Jel 21,5).

Ha észre akarjuk venni Isten újjáteremtő tevékenységét, akkor nem a múltban kell kotorásznunk. Éljünk a jelenben, legyünk nyíltak az újdonságra, arra, ami jön, és ami keletkezőben van. Minden új pirkadat – de az újév napja is az eljövendő isteni és emberi újjáteremtésre emlékeztet. Nem engedhetjük meg magunknak a félelmet a jövőtől. A szebb jövő tőlünk is függ. A keresztény ember hisz Isten folyamatos teremtői s gondviselői tevékenységében. Ő nem megy pihenőre, sem telelni. Szunyókálni sem szokott. Jézus mondta: „Az én Atyám szüntelenül dolgozik.” Mindenkor számíthatunk rá. Ha kezünket kezébe helyezzük, akkor biztos a siker és a boldogság.

Harmath Károly OFM

(Hitélet, 2018. január)

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!