EMBERMESÉK (5) - Gagyizaba Balkániában

Az óperenciás tengeren túl, de az üveghegyen egy lyukkal innen, valahol ott, ahol a kurta farkú malac túrt volna, ha nem fagyos a föld, na pont ott iszonyatosan hideg tél tombolt. A metsző szél nyomában az a hír settenkedett, hogy azért van a dermesztés, mert a meleget ellopták. Mivel a mesében minden lehetséges - még a mindennek az ellenkezője is -, amellett tény, hogy egyszer csak meleg nem volt, csupán hideg, az viszont dermesztő, hát tudva levő: a hideget is ellopták. Mint annyi más mindent Balkániában. A tolvaj újgazdagok, akik még gazdagabbak akartak lenni, mert ezeknek semmi sem elég, még a homályt is lelopnák az égről úgy alkonyattájt. A proletár arisztokrácia, amely csak a láncait vesztette el, az étvágyát nem. Loptak mindent, ami nem volt bebetonozva, még az egykoriak stílusát, szokásait, allűrjeit is (vadászat, partyk, operabál, úszómedence, villanegyed a bükki oldalban - igaz, késsel-villával kissé nehezen tanultak meg enni, ezért aztán zabáltak), villogtak a tévékamerák előtt, s villogtatták az őket körüldongó, úgynevezett "celebeket". Akik között voltak úgynevezett "értelmiségiek" is. A kimejezett, kizsigerelt országra rátelepedett a dermesztő hideg és a reménytelenség: az emberek fáztak és éheztek.

Azonban - PR-okokból - megmaradt egy melegedő, ahol egyáltalán nem mesés körülmények között feltűnt történetünk egyetlen szereplője, a hajléktalan. Aki sehol lakott, leginkább a hálózsákjában, amelyet ott helyezett üzembe, ahol érte s ahonnan nem zavarta el a rendőr vagy a házmester. Épp az ingyenkonyháról jött, ahol valamelyik egyház könyörületes nővérkéi babfőzeléket (ez magyarul paszuly, székelyül fuszulyka) osztottak az éhezőknek. Volt benne nyúlfarknyi kolbász is. Szóval belépett a hajléktalan a melegedőbe, ahol több hozzá hasonló hajléktalan melegedett az enyhe romlott emberszagban, a tévé előtt. Mert itt az is volt. Tévé! Kell az, hogy tudtára adják a népnek, mit tesz a hatalom a szegénység felszámolásáért, két valóságshow között, a híradóban...

Amikor történetünk megesett, épp nem híradó ment a tévében, hanem celebek és celebinák főztek félmeztelenül, az ételbe lógó hajjal, miközben kutyák és macskák kóstolgattak. A hírhedtségek esetlenkedtek, mert életükben először... különben étteremben szoknak... Ezt a nagyi receptje alapján... Jaj, rácsörgök az anyura, hogy kell a tojást... Na, bele esett a sárgája is. Ugye ez a sárgája?.... Egyszerű, közönséges, magyarosch menű a menő: csipegetni libamáj, kacsa töpörtyű, majd déligyümölcs krémleves hidegen, a fő étel pedig leveles tésztában sült szűzpecsenye Wellington-módra, vegyes zöldségekkel, de a vegáknak (ezek a legdivatosabb celebek, akik otthon szalonnát zabálnak veres hagymával, a kamerák előtt csak salátát ropogtatnak) lesz lazac petrezselyempürével, spenótlevél díszítéssel, desszert egy sima tiramisu marcipános krémmel a tetején. Ja igen, a velkámdrink legyen apperol spricc. Esetleg tequilla.

Beszarás.

Emígyen tőrt ki a magasröptű beszélgetés. Perpillanat azon agyaltak - fejben -, hogy melyik oldalon kell lennie a szalvétának... A cucc a sütőtökre hajaz egyenlőre, a háziasszony teljesen jól működött, bár ez nem az ő ízvilága, a kaja menő, a tálalás zsír, csak tuti ami ziher. A végén már mindenki fullon volt.

Hát így ment ez még hosszú ideig. És mindez magyarul.

A melegedőben vágni lehetett a csendet. Fiatal és öreg, sokat látott alkoholisták, fogatlan, meghervadt asszonyok, kopott sarkú utcalányok, és tisztességtelenségben megőszült, kivénhedt zsebmetszők figyeltek feszülten, hátha megértenek valamit az érdekfeszítésből. Emberünk, aki az idők kezdetén, vagy talán még régebben hídmérnök volt, félkézzel letörölte csöpögő nyálát.

- Az idő... - mondta. - Azzal van baj...

Nem felelt neki senki, mert mindnyájan a saját értetlenségükkel voltak elfoglalva. Talán most döbbentek rá, hogy a világot valakik milyen mélyre navigálták. S ettől azt hitték, hogy ők jó helyen vannak? Ki tudja.

Egy részeg kukázó, akinek még csillogott valami józanság a tekintetében, azt mormogta, hogy "ezek provokálják a népet...", de senki se figyelt rá.

A hajléktalan (az, aki történetünkben ide betért), csendesen felcihelődött, fogta a hálózsákját, s elindult kifelé a romlott emberszagból. Kint a reménytelen, dermesztő, ordító hideg fogadta a lehető legbarátságtalanabbul: belevágott az arcába. Elővette, majd meghúzta a palackost, jófajta vörös lőre volt, megtörölte kézfejjel a száját, s vissza se nézett, úgy indult állandó lakhelyére, amely sehol volt. Ott lehet a legjobban megfagyni.

_{Kolozsvár, 2010.02.08.}