EMBERMESÉK (1) - Szegény ember útra kél

Volt egyszer, hol nem volt, de inkább volt mint nem, egy cserefa pipás ember, aki esténként, amikor elárvult csillagok keresik egymás társaságát – főleg a hulló csillagok keresik -, kiült a kertbe a vén diófa alá, ahol a saját tücske húzta a fülébe, hallgatott egy keveset, amíg a lelkét teljesen átjárta a tücsökzene, mert hiszen azért ült ki, szóval hallgatott egy sort, aztán elővette a taplót, rászorította a kovakőre, fogta a csiholót s elkezdett tüzet csiholni. Az acél szerszámot addig ütögette a kőhöz, amíg az szikrát vetett, a szikra rápattant a kovára, akkor az ember fúni kezdte, fútta,fútta, ameddig a kova izzásba nem jött. Akkor betette a pipába az izzó taplót, attól pedig begyulladt a dohány, hát így helyeződött üzembe a füstölő szerszám, ami semmire se való, csak arra, hogy az ember füstfelhőt eregessen belé a levegőbe s azt bámulja nagy tudálékosan. S úgy tegyen, mintha gondolkodna. Pedig nem.

Na, elég az hozzá, hogy ennek a jámbor embernek volt egy fagerendákból összetákolt háza fenn a hegytetőn, itt nyáron tehenek legelnek a medveszállásnak nevezett tisztáson, a fenyvesek között, ahol gomba terem a sűrűben, az üverben pedig málna és áfonya, amit itt kukujzának mondanak a cigánynék, akik nagy csatarálással, énekszóval gyűjtik az erdei gyümölcsöket hajnaltól napestig, hogy másnap felkínálhassák az autójukkal erre túristáskodó kényes úri népnek. Azonkívül terem itt még medve, farkas, róka, szarvas, őz, a patakban pisztráng, satöbbi. Ja, igen, és itt terem még a deckalének becézett borókapálinka is, amit csak módjával tanácsos kóstolgatni, mert úgy oda teremti az embert az anyaföldhöz, hogy nyekken. Télen nem terem semmi, de méteres a hó, a kerítéseknek nyújtózniuk kell, ha ki akarnak látszani a fenséges fehérségből.

Történt egyszer, hogy az ember, mit cifrázzuk, térjünk a lényegre, szóval a butykosra eggyel több csókot lehelt a kelleténél, amitől az égő pipa kifordult a kezéből, le a tornác padlójára, s az nyomban tüzet fogott. Mire az ember fuldokolva magához tért, már égett a ház. Hiába hordták rá vedrekkel a vizet a szomszédok, a száraz gerenda égett, mint a zsír, a ház porrá lett. Az ember – csodák csodája – megmenekült, de oda lett az otthona. Ott állt egymagában, egyedül, mint az ujjam, tanácstalanul. Hát ő most kihez forduljon, mihez kezdjen – elkezdett keservesen gondolkodni. Gondolkodott, csak gondolkodott, aztán gondolt egyet, feltarisznyálta a hamuba sült pogácsát s útnak eredt, s csak ment, mendegélt hegyeken fel, völgyekbe alá, egy idő után már csak a lapos alföldön, amely lapos amíg a szem ellát... S út közben is, hogy hasznosan teljen az idő, gondolkodott. Azon, hogy már éppen itt volt az ideje eljönni onnan, ahol a tavaly is rossz volt a gombatermés a szárazság miatt. A dugi helyén ugyan ígérkezett néhány szép testű vargánya, de az orra előtt leszedték a szemét népek. Senki sem jeleskedett segítségnyújtásban, amikor a medve megmocskolt egy borjút, a farkas darabokra szedett egy kuvaszt, a menyét – vagy ki – éjszakánként megdézsmálta a tyúkállományt. Mert hát kikkel is élt ő együtt? Kétes erkölcsű népekkel, az egyik alkoholista, na mondjuk ez még megbocsátható lenne, de fatolvaj is. A másik orvhalász, árammal rabolja a pisztrángot, amit meghagytak az elvtársak. De van közöttük minden hájjal megkent lókupec, pálinkát vizező kocsmáros, három puskát az erdőben, odvas fákban rejtegető szarvasölő – hát ilyenek, s ezzel még nem mondtunk el mindent. Már nem is fogunk helyszűke okán, elég az hozzá, hogy így morfondírozott az ember, miközben ment, mendegélt, amíg egyszer csak elérkezett a másik ország határához . Na, ott aztán olyan felírat fogadta, amitől ugyancsak hevesen kezdett kalapálni az ő megfáradt szíve, hogy azt mondja: „Isten hozott testvérünk! Itt nálunk kolbászból fonják a kerítést, ha megéheztél, csak törjél belőle nyugodtan, azért van annyi, hogy jusson a mi drága nemzettársainknak is!”

Mára ennyi elég lesz emberek, egy hét múlva, ha megérjük, ugyanekkor, ugyanitt, ugyanígy folytatjuk.

_{Kolozsvár, 2010.01.11.}