EMBERMESÉK (9) - Az öreg halász álma

Egy somot termő oldalban kezdett üreget ásni magának a kóbor róka, amikor a körmei nyomán nagy erővel feltört a víz a mélyből. A folyók mindig hegyen születnek, onnan igyekeznek lefelé, mint tudjuk, az értől az óceánig. A szóban forgó Somos születési helyéről kapta a nevét, ekként indult irdatlan nagy útjára, melynek során magához ölelt csermelyeket, patakokat, kisebb folyókat, amelyektől jókorára duzzadt a keble. Lennebb, a tártkarú völgyben kiszélesedett, elterebélyesedett, a víz és az ártér megtelt élettel, a parton, a nádasban hosszú lábú vízimadarak, kígyók, békák, piócák és egyéb rusnyaságok telepedtek meg, a vízben pedig halak. Mindenféle nemes vízi lény népesítette be a folyót, amelynek mentén aztán idővel tanyát vert az ember is. Közöttük élt, éldegélt az öreg halász, a Donát nevű istenségről elnevezett oldalban, ahol akkor még csak faházikók szemérmeskedtek a gyümölcsfák árnyékában. Valahol messze dühöngött a város, itt azonban csend volt, és béke, olyan, amelyben szépeket lehet álmodni.

Az öreg halász hajnalban kelt, fogta a pecabotot s indult le a folyóra, hogy megvallassa, hadd lám, aznapra mit szánt neki. A Burgya kertnél kezdte, a nagy kanyarban, ahol lelassul a víz, a parti fűzfák illegetik sörényüket az enyhe szélben, s közben mindenféle bogár pottyan a folyóba, na, azokra vadászik a pisztráng és a domolykó. (Amit errefelé sütőnek hívnak - szerk.megj.) Az öreg halász mindeféle halat fogott már, a legnemesebbje közül pisztrángot, pénzes pért (amelynek rózsa illata van!) sőt, egyszer nyolc kilós galócát is.

Ő azonban lazacról álmodott.

Hogy egyszer, csak egyszer az életben rándul a bot, és meghajlik, és ő lazít a féken, hagyja, hogy a zsákmány még egyszer fussa meg magát a vízben, ahogy illik, aztán kezdődhet a fárasztás. Tekeri, tekeri, és egyszer csak felbukkan a tragikus sorsú, csúnya pofájú, hegyes orrú, púpos hal, a halak királya, az egyedi, az összetéveszthetetlen, az öngyilkos lazac! Az álmok nem ismernek biológiai és geológiai képtelenségeket, nem számolnak olyan csekélységekkel, minthogy a tengerben - ahová a Somos igyekszik - nem terem afféle hal. Az álmok szabadok és féktelenek. Ezért aztán az öreg halász csak álmodott tovább, szinte minden nap - mert nappal is szokott - a lazacáról. Mert álmodhatott, mert csend volt, és békesség a gyümölcsös oldalban.

Egy ideig. Amíg meg nem jelent a Disznófejű Nagyúr, multinacionális beruházó képében. S el nem kezdte feltúrni a völgyet. De elkezdte! Behemót földtúró gépeket hozott, azokkal rondított bele a völgybe. A dombokat elhordta, odébb rakta, a folyó egyik oldalán lakóparkot épített jópénzűeknek, a másik oldalon luxusvillákat húzott fel még jobb pénzűeknek. A vásárlók piszkát pedig bevezette a folyóba. Ezzel még el sem készült, hozzálátott a bevásárló központok építéséhez - zengett a völgy, visongott keservesen, de nem volt mit tenni, a Disznófejű Nagyúr beszennyezett levegőt, vizet, embert - mindent. A multinacionális tőkéjével, hogy égne meg benne... A folyó alig győzte magába fogadni a rengeteg szennyet. Fuldoklott. Pusztult benne az élet is. Az öreg halász mind kevesebb halat fogott, eleinte még akadt egy-egy márna, aztán már csak a szálkás paduc, sütő, végül a horgász körökben szeméthalként számon tartott kövihal, szélhajtó küsz, keszegfélék meg ilyenek. Egy szép napon, amikor szokásához híven kijárt meglesni a hóvirágot legelő őzeket az Őzek Völgyébe, a hóvirágos domboldalon épp házakat telepítettek - na, ekkor határozott úgy, hogy feladja a lazacos álmát, s keres magának másikat. Egy kevésbé álomszerű álmot. S amelybe nem rondíthat bele a Disznófejű Nagyúr. Egy olyant, amely könnyebben beteljesülhet. (De akkor minek álmodni?... Na, mindegy.) A lényeg az, hogy ettől kezdve az öreg halász nem álmodott.

A domboldallal szemben ott pompáztak a bevásárló központok, hirdetve a tőke mindenhatóságát, s mindenféle rafinériával csalogatva a kíváncsi vásárlót. Az öreg halász is elindult csodát látni. Átkelt a hídon, be az egyik nagy áruházba, ott bolyongott a parkoló autók között, amíg akadt egy útbaigazító, végre bejutott a csillogás-villogásba. Mi tagadás: tényleg. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Ő azonban tovább keresett. Nem állt meg szájtátani a roskadozó polcok előtt, csak ment, ment, mendegélt, amíg a hűvösben megérezte a halszagot. Na, ott aztán megállt. Csak állt és nézett hosszú perceket át, bámulta a különféle gyönyörű tengeri herkentyűt, s csak szívta magába az idegen halszagot. Mert ez nem olyan volt! Nem az igazi halszag. Hát, amint ott ámul-bámul, egyszer csak észrevesz a jégágyban egy sor rózsásan csillogó, gondosan lefejezett halat, alatta a felirat: lazac. Nézte, nézte, nézdegélte, s közben mindenféle gondolatok garázdálkodtak a fejében, hogy majd beleszédült. Végül döntött: kért egy lazacot. A pakkot a hóna alá csapta s azzal elindult kifelé. Mielőtt azonban kiért volna, az ajtóból még bele szagolt a levegőbe, hátha megérzi, mitől más ez a halszag. Rájött. Attól, hogy a pénz szagával keveredik.

Otthon jól beevett lazacból, aztán ledőlt a ponyik almafa árnyékába ebéd utáni szendergésre. Hallgatta az egyre közeledő földtúró behemótok hangját s kevéske töprengés után döntésre jutott: gyorsan elfelejteni a lazacos ebédet. S tovább álmodni ugyanazt az álmot. A lazacosat. Legfennebb egy másik lazaccal. Egy olyannal, "aki" majd képes lesz felúszni egy immár tiszta Somoson, fel, egészen a Burgya kertig, ahol vár rá az öreg halász... Az ember azért maradjon hű az álmaihoz.

_{Kolozsvár, 2010.03.01.}