Rutafű Klári néni sírjáról

Beszélgetés Kovács Endre néprajzkutatóval

Kovács Endre, Sebestyén Gyula-díjas doroszlói néprajzkutató
Kovács Endre, Sebestyén Gyula-díjas doroszlói néprajzkutató (Fotó: F. Cirkl Zsuzsa)

2017. június 11. [8:48]

Betűméret:                     

A doroszlói Kovács Endre néprajzkutatót, fél évszázados gyűjtőmunkájának elismeréseként Sebestyén Gyula-emlékéremmel tüntette ki a Magyar Néprajzi Társaság. A díjat 1966-ban azzal a szándékkal alapították, hogy szakmai elismerésben részesítsék a legkiválóbb önkéntes gyűjtőket. A kitüntetést minden évben legfeljebb négy személynek ítéli oda az illetékes bizottság. Endre bácsival doroszlói otthonában beszélgettünk.

- Én nem vagyok hivatásos néprajzkutató és magam sem tudom, hogyan keveredtem bele ebbe a témába, de sok meghívást kaptam konferenciákra, még Budapestre is, ami valamiféle bátorítást jelentett számomra. Lépésről lépésre belemerültem, és minél több idő múlt el, annál jobban megfogott ez a munka.

- Ahhoz, hogy egyáltalán gyűjtésbe kezdhessen, nagy helyismeretre volt szükség, nem igaz?

- Mindenképp. Nagy hatással volt rám az, amikor televízió A tudás hatalom című műsorát, amelynek verseny jellege is volt, itt forgatták, Doroszlón. Az nyerhette meg a versenyt, aki könyvet tudott produkálni. Voltak itt tanítók, iskolaigazgató meg hasonlók, és ez véletlenszerű dolog volt, hogy a választás mégiscsak énrám esett, hogy én írjam meg a Doroszló, egy bácskai falu élete című könyvet. Nagyon nehéz volt ez a vállalkozás, de akkor megtanultam, hogy az embernek le kell győznie önmagát. Bejött, nyertünk.

- Endre bácsi nagyon sok témát kutatott, az esővarázslástól a különféle jóslásokon át a nagyon pragmatikus témákig. Részletesen feldolgozta a falu juhászatát, de a jószágtartás mellett foglalkozott a földművelés történetével is, sőt, balladát és mesét is gyűjtött. Melyek voltak a legérdekesebb témák?

- Az igazság az, hogy mivel agronómus vagyok, munkakörömbe tartozott a határjárás. Amikor a tavaszi vetések kezdődtek, akkor én ott voltam, és mi sem könnyebb, mint odaszólni a mellettem levő parasztembernek, kérdést föltenni. Úgy érzem, a legőszintébb válaszok ott születtek, kint, a nagyhatárban. Csak a kezdet volt nehéz, utána már ment a dolog. A tudatalattimban ott volt, hogy engem meg a könyvírást a falubeliek nem hozták egy kalap alá. Távol állt tőlük az elképzelés, hogy én képes vagyok rá, de minthogy a néphiedelem meg miegymás paraszti jellegű, és mivel én a szövetkezetben dolgoztam, ez volt az oka, hogy mégis rám hárult ez a feladat. Doroszló hiedelemvilágának a publikálása nagy port kavart Bácska szerte, még a Tisza vidékről is jött egy asszony a fiával ide, énhozzám tanácsért, mintha én valami sámán lettem volna. Meg is hökkentem, hogy most mi van, boszorkány lettem?

- Az egykor gazdag hiedelemvilág nyomai mennyire maradtak fönn napjainkban?

- Örökké fönn fog maradni, mert az emberek mindig hittek valamiben, meg azt is megfigyeltem, hogy most is új hiedelmek születnek, csak legyen valaki, aki rászedi magát, hogy lejegyezze, összegyűjtse.

- Foglalkozott a mesteremberekkel is, akikből néhány évtizeddel ezelőtt még sok volt a faluban, most szinte egy sincs.

- Nagyon sok szakma volt, meg mesterember, amelyek már nincsenek, kovács, ács, bognár, cipész, mézeskalácsos, drága édesapám például szabómester volt. Édesapám szabóműhelye nagy nyomot hagyott bennem, mert este, amikor az emberek nem tudtak mit kezdeni az idejükkel, pláne télen, leültek beszélgetni, és alkalom nyílott olyan dolgokat hallani, meg rákérdezni, amit korábban nem is hallottam. Egyszerűen megszűntek ezek a mesterségek, mivel nincs irántuk kereslet. Falusi kovácsból nincs három településen egy se. Egyszerűen nem népszerű ütni a vasat éjjel-nappal, meg nincsenek parasztkocsik, nincsenek használatban a régi paraszti eszközök. Valamikor, ugye, a bognár megcsinálta a kocsinak a vázát, a falusi kovács pedig megvasalta. Megszakadt a fonal valahol és nem akadt, aki fölvegye. Persze, hogy foglalkoztam a doroszlói mesteremberekkel, meg becsültem is őket. Minden mesterségnek is van valami sajátos hiedelme.

- Ezek a hiedelmek a mezőgazdasági jóslatokhoz hasonlatosak?

- Részben, hiszen azok is a munkából adódnak. Vannak elemi dolgok, amelyek az embert rávezetik, hogy higgyen. Hinni mindenkinek muszáj valamiben. Különösen öregasszonyok táplálták a hiedelmeket. Egyszerűen babonának nevezték, de ez csúnya elnevezés, a hiedelem a megfelelő. Magam is a szakmámnál fogva éreztem szükségét annak, hogy megismerjem a gyógynövényeket, meg a hiedelmi növényeket. Még a latin nevüket is tudom. Némelyiknek varázserőt tulajdonítottak.

- A kutató hisz ezekben a varázslatokban?

- Nem tehetem azt, hogy írom Doroszló hiedelemvilágát, és magam meg nem hiszek benne.

- A népéletben milyen szerep jutott a humornak? Endre bácsi figyelme még a doroszlói mókamesterekre is kiterjedt. Kik voltak ők?

- A mókamesterek mindenkit ki tudtak figurázni, a gyenge oldalát kitapintották és ott kezdték ki. Ez egy nagyon érdekes téma. Volt, aki üdvözölte, ha földobták, mert ez által a közvélemény is reá figyelt, mert a közvélemény kitüntetése nem akármi, az már egy elismerés.

- Gyakorta beleszőtte írásaiba a doroszlói szólásokat. Unokájától hallottam, hogy őt többször intette nyugalomra, mondván: verebet nem lehet dobszóval fogni.

- Ez is doroszlói szólás. Belém idegződött ez a falu. Most nemrég akadtam rá arra a házra, amelyik az én Kovács dédnagyapámnak a háza volt, még áll a templomutcán. Másokat is elkápráztattam azzal, hogy meg tudtam nekik mondani, melyik ősük hogyan és mikor került ide. A helytörténeti kutatás sok meglepetést hoz magával.

- Évtizedekig dolgozott vezetői munkakörben, irányította a falu termelőszövetkezetét, sőt, faluelnöki posztot is betöltött. Hogyan maradt idő a kutatásra és az írásra?

- Legnagyobb segítségem a feleségem volt, mert minden rám háruló munkát átvállalt, elvégzett helyettem, nem irtotta, hanem táplálta az elképzelést. Két lányom és három unokám tisztelettel van a munkám iránt. Sokat segít, ha jótékonyan kezelik a családtagok azt, amit csinál az ember.

- Miben rejlik a néprajzkutató felelőssége?

- Abban, hogy legyen fedezet a leírtakra, bizonyíték arra, hogy nem ő találta ki, nem az ujjából szopta, amit állít, hanem, ha szükségeltetik, meg tudja nevezni, hogy kitől hallotta.

- Egy 1991-ben írt tanulmányának azt a címet adta, hogy: Miért pusztulnak el a néprajzi tárgyak? Mi erre a válasz?

- Minden használati tárgy elpusztul, ha nem használják. Még az a növény is kiveszik, amelyiket nem használnak. Ilyen például a rutafű. Az volt e virágnövény hivatása, hogy a család, a ház szerencséjét biztosítsa, a férjhez menő lány koszorújába fonták, meg cipőjébe rakták, az ingébe is tettek, hogy biztosítsa a szerencsét.

- Ez csak Doroszlón volt szokás?

- Másutt nem is láttam, nem is hallottam, de lehet, hogy csak nem figyeltem. Itt, Doroszlón főként a temetőben található, ott is annak az asszonynak a sírján terem, aki népszerűsítette ezt. Elterjedt a faluban, hogy Klári néni sírjáról kell rutafüvet hozni, kiásni és beültetni a kertbe, mert még az ő lelke is benne van. Ugye, milyen érdekes?

- Hogyan egyezteti össze a falu népe az intézményes, templomhoz kötődő vallásosságát, amely köztudottan igen mély, talán épp a Szentkútnak köszönhetően, ezzel a hiedelemvilággal?

- A papok irtanák a néphiedelmet, de nem lehet a népet leszoktatni róla.

- Maradt-e kutatni való? Volna-e még munkájuk a fiatal kutatóknak?

- Biztosan van, mindig lesz. Ha a fiataloknak ötletet adhatnék, akkor a növényekre irányítanám a figyelmüket, mert nagyon sok hiedelem fűződik hozzájuk. Érdemes arra is figyelni, hogy milyen sok véletlenszerű dolog történik mindenkivel.

- Vannak véletlenek?

- Vannak. Hogyne lennének?!

- Mire jók a véletlenek?

- Szükségszerűek, mert ráébresztenek bennünket komoly dolgokra, a véletlenek jelzésszerűek.

- A megjelent könyvek, szakírások, tanulmányok mellett tornyosulnak asztalán a kéziratok. Több ezer oldalnyi helytörténet, köztük olyan is, amelynek kiadását 2036 előtt nem engedélyezi, nyilván azért, mert odáig élhetnek olyan személyek, akiket kellemetlenül érinthet a közlés. Ennek az óriási munkának az elismerése a díj. Mit érzett, amikor értesült arról, hogy önnek ítélték?

- Nagyon nagy dolog Budapesten díjat kapni, el is évelődtem fölötte hosszan. Lám, soha nem tudni, hol leselkedik ránk az elismerés, csak kitartóan és becsülettel végezni kell a munkánkat.

- Ráadásul Budapesten tanuló unokája, Brindza Beatrix vette át, aki népdalénekesként vált ismertté Kárpát-medence-szerte.

- Ez azt jelenti, hogy őrá is ragadt ebből az érzésből, kormos lett a kacsója és jó tudni, hogy folytatni fogja majd talán valamikor.

F. Cirkl Zsuzsa

Az Ön hozzászólása


500 leütés maradt még

Eddigi hozzászólások

Nincs hozzászólás. Legyen az első!